syncope

Megszűnt az idő és a tér is. Abban a pillanatban feleslegessé vált minden. Eltűnt minden, amit az ember egy negyed élet során megtapasztalhat. Nem volt levegő, nem volt gondolat és nem tudtunk mozdulni. Csak az az édes-veszélyes mosoly terített be maga körül mindent. Félelmetes ereje volt még így, magán kívül is. A tökéletes tudattalanság. A pillanat, amikor a minden mindegy helyét átveszi a semmi sem mindegy.
Hogyan is élhetnénk túl ezt? Együtt, kézenfogva, amikor megfagyok az érintéstől.
Az útkeresésből mostanra csak tévelygés maradt, zuhanás a cseppet sem kecsegtető események felé.
Nem tudom elválasztani egymástól a dolgokat; az évek során annyira az enyém lettél, hogy megint csak magamat hibáztatom amiért nem figyeltem oda eléggé. Ha baj van mindig az az első, hogy keressük a hibát. Hogy hol ütöttek lyukat a rendszerben. Összeesküvés-elméleteket gyártunk a megmagyarázhatatlanra, aztán széthullunk.
A hogyan tovább-ra egyetlen válaszom sem maradt. Gyenge vagyok, végtelenül gyenge. Nem tudlak két lábon állva a földön tartani, magamat sem tudom.

Félek. Segítség kell.

Szívrablás

Üres volt minden.

A zsebembe gyűröm az összes emlékem - pedig nincsenek is.
Megáll mögöttem a füst, néz - olyan furcsán néz rám.
Egyedül lenni nem egyszerű - egyedül nem megy.
Nem tudom végigcsinálni - pedig már nincs más választás.

Nélküled nem megy.

újabb szerelem.

Camel

Nem is hazugság, hogy néhány szó meg tudja változtati a világot.
nem is hazugság,hogy néhány pillanat elég.
nem is hazugság, hogy a boldogság egyszerű.

Néha minden csak egy karnyújtásnyira van.
néha tényleg minden csak döntés kérdése.

Ugye tényleg rettentően fogok majd hiányozni onnan, ahol éppen nem leszek?

Tavasz van.

Ha eszembe jut, hogy most már csak még egyszer ennyi
szomorú leszek
és mosolygok
és összezavarodom,
kétségbe esek,
kapkodok,
közben reménykedek,
aztán újra csalódom.
Elképzelek,
aztán felrúgok mindent,
újratervezek
és gyakran semmi sem érdekel.

Tulajdonképpen tök mindegy, mert úgyis csak a legutolsó pillanatok fognak számítani és majd minden akkor dől el...

being ipszilon.

... aztán megint csak körbe fon mindenki karja, hol boldogan, hol könnyesen, néha meg csak kéjesen.

Rezignáció

Becsukom a szemem.
Nem hallom, amit mondasz.
Becsukod a füled.
Nem látod, ahogyan mosolygok.

Nem én változtam, csupán a körülmények.
Mindig tudom mi lesz a vége.

Easy.

Megszereltem.

World beach

...mert nincsen szebb a gyermeki szeretetnél,
mert nincsen szebb annál, amikor látod,hogy ártatlan szívek kapaszkodnak egymásba,
mert nincsen szabadabb annál amikor csak le kell hunynod a szemed,
mert tudod,hogy "nem kívánhatsz ennél többet",
mert nem számít,hogy mi van a felszínen,
csak az örökké mosolygó arcotok.

Kedvesem!

Arcaid közül én csak egyet látok, de az mindig itt lebeg előttem. Ez nem az az arc, amivel Te a Napba nézel, de még csak a Holdat sem látod vele. Nem fűződnek hozzá remények, csupán vágyak a túlsó partról. És mennyire hívna az a part! Drága létszabadság, ahol nincs veszedelem; ahol boldogság van és furcsán körülölelő nihil. A karjaidban becsukom az agyam. Szaporán veszem a levegőt, ha érzem, hogy közeledsz felém; nagyokat sóhajtok mikor elfordulsz tőlem, s sírnék én is ha megnyílnak szemeidben az ég csatornái. Illatod olykor csalóka, mintha egybeolvadt volna egész kültakaróddal, amit fóliákkal hántanak le rólad a vadak. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Emlékszem rád régről, amikor még annyira féltem tőled. Hatalmas voltál a szememben és elérhetetlen, s most, hogy együtt vetkőzünk ki magunkból az éjszaka, együtt bújunk ágyba és együtt ér minket a hajnal kimerítő tortúrája már csak társ vagy a kalandban. Társ, akit szerethetek, akivel nevethetek, akit hallgathatok az éjszakai csöndben, akinek vonalait csodálhatom lobogó fények mellett, aki néha túl közeli már. Mintha beletehetnélek a zsebembe. Ahogy elindulok visszafelé a képzeletemből, ahogyan szívemből áramlik felfelé a vér az agyamba, úgy kerülsz Te is egyre messzebb tőlem. Már nem foghatlak, most sokáig nem foghatlak majd, de tudd, hogy már nagyon kevés kell és eljön a pillanat, amit mind annyira rettegünk. Ott fogunk majd állni az ablakokban fehér galambtollakkal, megállítjuk az időt, csak az üres terek lesznek, a hídfők, a csarnokok a clubok és ránk szakad csodálatos jövőtlen jövőnk.

Jó volt a színtiszta tébolyból a részvétbe, valamint kedvenc homályomba, a bűntudatba menekülni.

Hitted volna, hogy szerelembe eshetsz egy várostól?

Édenkertész

A fehér bálna hátán,
a hold előtt,
visz a sátán,
a nap felszínén
húzom végig
kérges ujjbegyem,
megcsapolom a tejutat,
egy pohár homály
és egy tányér
nihil között van a lakhelyem.

Ablakom keretében
az üveg csak buborék,
kidurran a lufi,
az arcomba robban,
zűrös kottába
pingálom hajammal
a szerelmet,
fejet hajtok, és el-
hajt engem,
egy kupicába folyok,
felhajt, csak úgy,
felhajtás nélkül,
a szeme se rebben,
ügyesen csinálja.
Nálam ezerszer ügyesebben.

Csokromat kiszárította már,
minden szirmát
szurokba mártom,
már tudom,
mártír sem vagyok,
csak úgy szimplán
fizetem a számlát,
sok szempár lát
néhány csepp párán át,
tán egy „szegény párát”
is köpnek a koporsómra,
kopott orsómat egy csepp vér sem,
mégis rám talált a társas magány,
és immáron ezredszer küldött
el a pokolba az isten.

Hát ez nem az?
De az, és ez nem egy mély
gondolat, sem egy absztrakt monológ.
„A hold udvarán játszom veled magány,
leprás cimborám…”
Torkomat szorítja szét,
csak ráköpök a városra,
innen még az is szép,
óvszert sem húzok,
ez egy olyan közösülés,
amiben nincs orgazmus,
és közben még
a szemem is ég.

Inszomnia, ez vagy,
simán csak unom már az álmokat,
ápolt felszín alatt a romlott
reménytelenség
a porcikák közt válogat,
éppen most tépi ki
a tápos gerincem,
és úgy roszogtatja el,
hogy közben kacsintva
elismer.

És én már annyira unom,
hogy rostonként
fogom magam elfogyasztani,
vajkenő késsel vágom át a torkom,
csípőfogóval tépem le a körmeim,
feszítővassal szedem ki a szemem,
kalapáccsal ütöm ki a fogaim,
egyszerre lesz a véremben
a heroin, kokain,
adrenochrom , meszkalin,
a gyomromban
ezek vívnak ádáz csatát
negyven kakaós csigával…

Persze, inkább
beülök egy kád vízbe,
aztán egy olcsó filmet nézek majd,
mert bár sírni tudni kell,
engem a szívem hajt,
csak úgy, egyszerűen
lemondok a bánatról,
a dühömet leporlom a vállamról,
a hideg elöl a dunyhámba bújok,
és álmomban majd
herflin
bluest fújok,
a füstös kocsmában
neked küldöm a számot,
reggel meg, csak úgy heccből,
minden álmot valóra váltok.

Szendrői Csaba

.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

?

Képzeld el, hogy bepánikolva ébredsz fel.
Képzeld el,hogy elkezded keresni önmagad,de semelyik sarokban sem találod.

Az éjszaka hallucináltam egy kérdőjelet és sehogy sem képes eltűnni a képernyőről. Mi történt? És ami történt hogy történhetett?
Az ígéretek? Az elvek?

nem vagyok jobb semelyik állatnál.

Ahogyan önmagam árnyékává váltam úgy ti is csak ködösen maradtatok meg az éjszakámból. Kire kellett volna vigyáznom? vagy ők vigyáztak rám? Akkor most fordult a kocka és megint annyira kibaszottul kifordítottam magából a világomat, hogy soha vissza nem fordíthatom?

undorító. minden.

Majtényi Erik - Virágének

Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a bőrre tapadó inget,
cipeljük pőre kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.

Szándékot szándék félve kerülget,
karjatárt árnyék lopva feszül meg,
szólsz botladozva, szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.

Szempillád néha nyugtalan rebben,
mint lüktetés a kötözött sebben,
s szavunk a semmi rácsához koccan
kétemeletnyi hűvös magosban.

Valami lomha időtlenség
süketen kongja ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtönodvából feltör.

Feltör dübörgőn az a parázsló,
magát veszejtő, meg nem bocsátó,
el nem eresztő, eszelős
fojtott kényszerűség,
vérünkbe oltott védtelen hűség.

Az a sikoltó, láncokat oldó,
borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,
emberi szóval nevezhetetlen,
amitől félsz és amitől félek,
amiért élsz és amiért élek.

Csönded vagyok.

Annyi minden van, amit elmondanék, hogy inkább csak hallgatok.

füstjel

valahol eltűntem. valamikor eltűntünk.
körtánc. haláltánc.
térgörbítés. tudathasadás.
utcák és terek.
lépni még
nem merek.

vond le az irodalmi párhuzamot.

némán ülök és egyedül, az emlékek sercegő mámorába burkolózva. Megtörtént? ott voltam? része voltam.
mellékszereplő, vagy pótcselekvő?
számít a minősítés a minőséggel szemben?
ellenben magammal szemben.
alkotom tudatom, szorítani paradox.
képzelem, akarom....


Szárnyalunk szabadon?

újratervezés

itt van az ideje, hogy újra gondoljam, újra tervezzem, töröljem, újra éljek veletek és majd csak ez fog számítani. senki, aki bántott. mindent kértem és a semmit kaptam. a pont után zárójelek jönnek. két gondolatjel közé fogok szorítani mindent.

a kapcsolataim.

November 17.

Bartis Attila regényéből - Alföldi Róbert: Nyugalom (2008)
magyar, 108', 16+

November 24.

Kosztolányi Dezső novelláiból - Pacskovszky József: Esti Kornél csodálatos utazása (1994)
magyar, 99'

December 01.

Parti Nagy Lajos novelláiból - Pálfi György: Taxidermia (2005)
magyar, 90', 18+

December 16.

Paul Kalkbrenner - Stöhr: Berlin calling (2008)

Lehet mérték

Lehet mérték
az optika,
és kettőnk
párhuzamosa
a végtelenbe
tartva ponttá
rövidül,

lehet mérték
a talpfa,
végtelenig össze-
s messzetartva
egymást
loholunk
egyedül.

Parti Nagy Lajos

A Cézár gomba szezonja

A Cézár gomba szezonja
A normál gomba szezon fordítottja
Mert hogy Cézár gombájának ideje Március
A gombaszezon meg szeptemberben van
Hat hónappal korábban
Félévvel
Napforduló
Téliről nyárira

Többet kívánsz
A még jobb egyensúlynál
Félelem és vágy közt
Csak kóborlások során
Lehet megtalálni az
Egyenes utat
Mely sem az erdőben,sem a mezőkön nem vezet
Nem Cézár bíbor színű ruhái
hanem inkább egy egész bíborszínű utca
És minden ajtón
Más színű karácsonyi csomagolópapír van

Az éjfél szeptemberi gombái
mutatják a látomások ritmusát
Ne mozdulj, nehogy átbukj rajtuk
Töröld le kazettáidat
Töröld le őket a villámok erejével

PAUL REEKIE

Szerelem.

Fliegauf Benedek - Dealer
( kattints és nézheted :)

mert minden hajnal egyben alkony

Hiába vagyok tele félelmekkel, kételyekkel, bizalmatlansággal, zavarral, csalódottsággal és fájdalommal. Hiába vagyok tele boldogsággal, tettvággyal, élni akarással, elismeréssel, magabiztossággal. Nem tudom használni. Bele tudok örülni, hogy nem látom a végét semminek. Határozottan tartok valami felé sok egymást követő, keresztező úton, de mindegyik elveszik valahol útközben. Mintha ködlámpa nélkül haladnék az országúton egy téli hajnalon.
Bármikor jöhet valami, ami beüt, de úgy, mint még semmi azelőtt. Kiabálnék, hogy most már nem kell több rizikófaktor, mert annyira túlléptétek a határaimat, hogy nem tudok hova nézni. Nyújtom a kezem különböző irányokba, remélve, hogy most már igazán megfogja valaki. Valaki, aki végre nem is engedi el. Valaki, aki lesz annyira kitartó, hogy darabjaira zúzza ezt az érthetetlen falat körülöttem, amit a hónapok építettek.
Szeretnék visszamenni valahova. Valahova, ahol még nem volt ennyi minden, amikor még nem kellett ennyi minden. Csak ezért olyan nehéz. Legalábbis úgy hiszem. Ha el tudnám végre dönteni, mi is az az út, amire lépni szeretnék sokkal könnyebb lenne haladni rajta,de ezt így nem lehet. Ezt így nem szabad. Túl sok minden van, ami boldoggá tesz, de én túl hűtlen vagyok ezek a dolgokhoz.
Neveljetek fel!

( Craig Tracy)

El akarok veszni

Nekem ez a szerelem.

Turn back

Nem attól gyönyörűek ezek az esték, hogy beleveszünk a részletekbe, vagy világmegváltó dolgok hagyják el a szánkat és annyira meglepődünk mindenen. Nem azért lesz különleges, mert rácsodálkozunk ennyi idő után is, hogy mi folyik itt. Ilyenkor egészen egyszerűen őrjöngve megpihenünk és megadjuk testünknek és lelkünknek azt a kötelező jót, amit oly' sokáig vontunk meg tőle. Hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy jobb volt úgy, vagy más lettem, más kell és máshogyan; hazudtam. eszeveszettül próbálkoztam.
Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora szükségem van erre. Nincs megállás. Megint eltelt egy év. Csöpögős lélekkel ültem a lépcsőn és csak éreztem. Aztán indultam elveszni, mert mindig el kell veszni, de most legalább a röhögéstől zuhantam össze és nem azoktól a felesleges és hazug dolgoktól mint az elmúlt szörnyen hosszú két hónapban.
Folytatódik az őrület :)

Csak azt sajnálom, hogy semmi sem ugyanaz.

Túl intenzív

... legszívesebben bezárnám egy hatalmas fekete dobozba, átkötném sok színes szalaggal, jeleket festenék az oldalára, aztán meg fognék egy hatalmas fejszét, három felé hasítanám és oda adnám három különböző embernek, hogy:
"Nesze bazdmeg kezdj vele valamit"
Te meg néznél rám értetlen mosollyal, megköszönnéd, aztán amikor kinyitnád és meglátnád az emlékeim meg azt a sok mindent megtorpannál és már nem mosolyognál.

Nem változik semmi.

2007 - 2008

.

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... ...egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked... És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... hogy valóban erős vagy... és valóban értékes.

apróság

Mondhatsz bármit, de nem változik semmi. Tehetsz bármit, de nem fog történni semmi. Értelmetlen szavak, felesleges cselekedetek. Társasmagány.
Bezárom magam mögött a kört lassan , de biztosan. Ha kívül rekedsz ott maradsz már végleg, ha szerzel helyet nem engedlek és belédhalok.
Túlzott végletesség, kapálózó akarat, rosszul időzített mondatok, fura helyek és helyzetek, megszokott monológ, elmaradt dialógus, a megszokás utálata majd őrjöngő hiánya.
Eszeveszett próbálkozás az újjal és a régi ellen; küzdelmek, amikben senki sem nyerhet, mindenki vesztes. Mindenki elvesz aztán meg mindenki elveszt.
Bámulom a semmit. Hagyom, hogy tönkre tegye a semmi nélküli egyszerű pillanatot, mert amikor semmi sincs az könnyed, elkötelezetlen,független,pártatlan,legyőzhetetlen; tökéletesen üres. Aztán megtelik tartalommal, kevéssel, közel sem elegendővel, képtelen és nevetséges hülyeséggel csak túl nagy szavak formájában. Az ürességből csend lesz.
Szeretném, ha ez a csend tiszta lenne, mentes mindentől, a hús gyengeségeitől, poggyász nélkül, ismeretlenül. Lehetetlent kívánok.
Váltsuk meg a világot, a maskara kötelező!*

.

Nincs olyan, hogy közben és nincs olyan, hogy vége. Nem kezdődik sehol és nincs egy konkrét kronológiai vonal ami mellett biztonságban haladhatnék, mint nyáron a cső a sátrak között. Emlékszem mennyire elveszettek voltunk amíg meg nem találtuk a néha kígyózó szörnyet, mennyire megnyugtatott minket, mekkora biztonságot adott abban a csodálatos kavarban. Sokat gondolok rád, sokat gondolok rátok. Jöttök, maradtok, elmentek. Jöttök és elmentek. Voltatok, maradtok. Fakultok és élénkültök. Nincs állandóság. Biztos, igaz, őszinte állandóság. Ami mégis van, az mindig fáj. Biztosan fáj és állandóan ott van.
Kell valami.

se ki, se be

Belefáradtam, hogy éjszakánként darabokba szedjem össze az életem. Belefáradtam és nem tanulok belőle. egyik lépés a másik után, egyik utca a gödörrel a másik után. Nem is látom már magam mosolyogni, nem is tudok már kedves lenni. nem is tudok már megnyílni.
Hogy lehet börtön az, ami ennyire felszabadít? Hogy tehet tönkre az, ami ennyire jó? Én nem szerektől függök, csupán érzésektől. nem az emlékeimet keresem, hanem a jelenemet. Jövőmet meg vesztem el. Azt mondjátok túl cinikus lettem. Én azt mondom csak sokkal többet engedek meg magamnak, mint amennyit elbírok. belekezdeni is gyűlölök...

Flashback

össze kéne rakni mi történik. egybe kéne látni aminek semmi köze egymáshoz. lehetne vallomás, lehetne marcangolás, lehetne feledés..... értelme nincs. lehetne más, kicsit kásás. lehetne őszinte. nem megy... megoldásra váró problémák sora magaslik íróasztalomtól két centire lebegve. hogyan hozhatnád ki belőlem? hogyan vehetnéd elő énemet? hogyan tehetnéd magadévá mi én már nem vagyok? kétszer dobok hatot míg más hatszor kettőt.
hangos őszinteség, halk hallgatás. fáj, hogy felesleges. meg kéne keresni a kapcsolatot, amit elveszítettem a világgal. megtalálható? érdemes? felesleges...
kemény drogokról folyik a vita. Áll vagy bukik, de legfőképpen rajtad...
Ki fog megfogni a legalján? ki fogja azt mondani, hogy eddig és ne tovább?
kemény témákat kéne tolni, ennél is durvábban. ha csináljuk legalább csináljuk őszintén, folyton hazudva. Annyira elválaszthatatlan, annyira megfoghatatlan. annyi minden lenne. Nem üres csak tiszta.Hova tűntek?

Metaforák helyzetünkre

Bizonytalan
minden.

Hol vagyok attól az
ifjútól, aki hittem a
világot – kesztyűként! – kezemre húzni.
Ujjaimat mozgatva könnyedén
érezni: igen, illik, rámszabott.
E kesztyű – harci kesztyű,
tenyéroldalt finom sodronyszövésű,
a perceken csillog vasalt fonákja
– vagy léha, másféle kesztyű,
selymes, kikészített bőr,
minek párját a kesztyűs jobba gyűrve
használatlan hordják, hanyag diszül.

Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt –
mit a remény! – bármi véghezvitel
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok?

Munka: igen – fáradságán lemérve
mindenesetre az. A szellem befogva
– malomba szél – és őröl.
Hol vagyok?
Műhelyemben, egynehányadmagammal.
Minden bizonytalan. De ez nem.

Valami kijön a hihetetlen türelmű
újraőrlésből. Talán egyetemes
lisztté emésztjük az alakra, súlyra
még oly egyenetlen gondolatokat.
Hogy ehető lesz-e?

De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat –
szövők vagyunk, és újraszőjük a
világ gubancos szőttjét. Persze az
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán
viselhető ruhává testesül.

Mindenesetre múlatjuk magunk,
ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel
lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni.

Olykor felhagyunk
minden foglalatosságunkkal hirtelen:
megbolydulunk szertelen izgalom áramától
átjárva, olykor felfakad unalom s csömör,
s ez elkedvetlenít egymástól minket.
Olykor felhagyunk –
és ilyenkor
az izgalom, éppenúgy a közöny
mélyén csillan tompán a félelem:
nem mindenkorra-e?
Nem verődik el
valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el,
ahol már semmi nincs?

És visszakullog mind, mivelhogy fél:
hisz odaki hang nem hallatszik el,
s érvényüket vesztik a szavak ott,
ahol már semmi nincs.

Folytatják szégyenülten
a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák
az erődben (megszakadt minden összeköttetés),
katonák, akik nem tudják, katonák-e még.
Végzik köteles teendőik tovább.
És mindenikben néma korholás,
mind a másikát vádolja, amiért azon
egy pillanattal előbb ütköztek ki
a pánik jelei.

Az odakinn, ahol már semmi nincs,
az üres hívás elzsibbad fülemben
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor:
mennyi időnk lehet, mennyi időnk,
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még,
míg semmivé likacsosít az
önutálat
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?

Petri György

.

Szeretem a mosolyod.

kalandozás

Görcsös ködfoltokat szaggatok magam előtt az úton térképek és bármiféle képek hiányában. szabályokról nem tudva szelem a villám macskakarmát, mely keményen hatol át Alberten. Tudom, hogy szellem vagy, szemem szerfelett megszűnt működni; csak hallucinálok. Képzeletem határtalan, a teljesen ismeretlennek tűnő, minden porcikámat ismerő helyeken dimenzió kapuk nyílnak meg előttem a nem is oly távoli Keletről; kincsek nélkül is értem miről beszéltek. Óvatosan rejtett hedonista énem tör elő egyre jobban a gondosan őrzött emlékekből, maradást és távozást nem tűrő, s egyszerre nem igénylő bajszos bosszúság ormai alól. Miniatürizált gondolatokból igyekszem maximális kielégülést felépíteni, de nyelvem egyre jobban megbotlik önmagában, pásztázó szemek állítanak neki csapdát, s végül kigáncsolom önmagam. Több bukást nem engedhetek meg. Tudom,amint mámorom foszladozni indul, s hagyom beleveszni a feszegető, terpesztő éjszakába a semmi ölébe hull ez is. Honnan is tudhatnám mit várhatok a megfoghatatlan dolgoktól mikor még csak nem is ízleltem?

.

(...) és hangosan néznél a képembe, hogy maradjak ki belőle. Én csendben ordítva néznék a szemedbe, hogy képtelen vagyok rá.

Gyorsan futom át, apró pontokként a lehetőségek lehetetlen tengerét a semmi mámorának legalján utálattal az arcomon. sértett, könyörtelen, undorodó utálattal.
Mondanám, hogy annyit vettél el tőlem, amihez közel sem volt jogod és annyit kaptam tőled amennyit egyáltalán nem akartam.

most megint halkan nézek rátok, nem merem felemelni a tekintetemmel együtt az arcom; végzetes hiba lenne. nem engedhetek meg magamnak több hibát.

soha nem akarok képmutató lenni, olyan gyáva hazug, mint az a néhány ember.

ne keress összefüggést a sorokban. bármely valósággal való egyezés csak a véletlen műve.

Szerelmeim újabb vakvágánya.

rohadj meg Platón...

Inkább legyél boldog, mint tudd az igazat.

Honnan tudod, hogy a fájdalom amit érzel valódi és nem csak megszokás, beidegződés, hogy bevehesd a kiporciózott orvosságod? Honnan is tudhatnád, amikor erőtlennek érzed magad ahhoz, hogy kihagyd ezt a ma már természetesnek vélt mozdulatot és belekezdj valami újba. Az új mindig ilyen: rémisztően ijesztő, sokat ígérő megfoghatatlan képlékeny szerkezet, melyet képezni mégsem tudsz. Nincs hozzá elég tapasztalatod.
Honnan tudod, hogy ez a forró, szétáradó, reményteli, feszítő érzés ami ködösíti agyadat az igazi boldogság? Tán nem is örültél még ennél soha jobban a puszta létezésednek; ezért fogalmad sincs az igazi, őszinte, ártalmatlan, veszélytelen élményről, amire maga a szó - boldogság- megközelítőleg sem ad leírás. Azt hiszed, hogy elérheted valaha? Teszed a dolgod, kitöltöd a kövek közti rést, locsolsz rá némi sört, megmártózol a gyönyör mind a hét forrásában és azt hiszed igazán ott vagy, de hirtelen megnyílik alattad a föld és két erős kéz húz vissza a semmibe.

A válasz mindenre 42.

Vágyálmok.

Leginkább egy kemény LSD trip hatásához tudnám hasonlítani a feszegető, gyönyört és fájdalmat fakasztó érzéseket, amik sorra kapják szét a mellkasomban a még épen maradt izmokat. Hirtelen törnek rám ,mint a váltóláz árama, végigfutnak a gerincoszlopomon forró-hideg remegésként végződve ujjaimban; halkan gördül le egy csepp valahol az aortán és már véget is ért az egész. Egy ilyen pillanat, mint tizenkét óra. tizenkét óra naplementétől napfelkeltéig összecsukható fák helyett összecsukható szívekkel. A különbség, hogy azokat a fákat utánunk hozták ezután meg szaladni kell. Hogyan is facsarható ki még némi legális C Vitamin abból a citromból amit kint felejtettek egy szikkadó nyári délutánon valami nem létező teraszon? úgy sétálok a gondolataimban, mintha muszáj lenne, mintha nem lenne több kiút. Könnyen dobom el magamtól a valóságot, vagy lefelé a ruhát csak azért, hogy színesebbek legyenek némiképp ezek a kora őszi, de valójában késő nyári lomha izzadság szagú éjszakák. Minek nekünk erdő, vagy bármiféle szintetikus, amikor a valóságot is hallucináljuk? Fel sem nőttünk, de a legnagyobb darabot akarjuk az égből. Csak azt nem tudjuk, hogy az is a földről került oda....
Megbénulok ettől az érzéstől.

Hangtompító

A fejemben masnit köt az ész.

Nyugi, nincs semmi vész,
múló hangok zúgnak bennem.
Koppan a kő.
Pillantás alatt kettéroppan a jövő.

Egyre jobban szorít a kötés.

Átkozott, fullasztó az ölelés,
ezer meg egy igazság.
Nincstelen múlt.
Látod? Én megmondtam- elmúlt.

Kötelek tekerednek le kezemről.

Nem kezdődik újra elölről
a kétszer tompán élesedő baklövés.
Tövist hegyező rózsa.
Marad a kerti törpém a múzsa.

Tóth Zita Emese

Wicked game

The world was on fire
No one could save me but you.
Strange what desire will make foolish people do
I never dreamed that I'd meet somebody like you

And I never dreamed that I'd lose somebody like you

Ébredés

A borból inkább csak kortyolgattunk; a beszélgetés, az együttlét, a téma, a szertartás a lényeg, mely örökösen ismétlődik, s mégis mindig más: új és izgalmas. Másról szól, máshogyan, más fényben. Néha úgy tűnik, mintha mindez nem volna. vagy csak régi emlék. Vagy csak vágy. Néha jelennek érzem. Hogy ez a tökéletes pillanat, mely megjelent, de elillanhat, itt kellene hát valahogyan tartani. Nem lehet. Nem szabad. Szüntelenül újra kell teremtenünk. Ez a játék lényege. és az időcsapda. Mikor is játsszák, vagy játszották, vagy fogják játszani, és kik is? Élvezzük. Beleburkolózunk, mint valami bűvös köpenybe, mely egyszer fényből, máskor homályból, ködből van szabva. Titok, melyet érinteni sem szabad.*

Ébredés

(...)

- Hát igen. és te már tesztelted?
- Tamást? Még ott, a Duna parton.
- És?
- Őrületesen csókol.
- Nem erre gondolok.
- De én igen!
- Javíthatatlanul romantikus vagy.
- Azt hiszem. Baj?
- Ugyan! Zenélne így egy menedzser?
- Miért ne!
- Menj már!
- De talán boldogabb lenne.

.

I'll lay in your ash-tray,I'm just your Marlboro.
Light me up and butt me,you're sick and beautiful.
Squeeze me like a lemon,and mix with alcohol,
bounce me hard and drunk me,
I'm just your basket-ball.
Watch me like a game-show,you're sickening beautiful.

Történjen valami

Teszem halkan amit kell ,mintha semmi nem változna körülöttem, mintha még a Föld sem forogna. Nyársra tűzött húsnak érzem magam, kívül csípős a fűszerektől, a sok szeméttől és szintetikus gyönyörtől; belül omlós, de könnyen romlandó. Lassan forgatnak körbe a nyárson, először csak az ízeket olvasztod le rólam, egyre beljebb kerülsz a rétegekbe. Könnyen szakítod át a húsom erős fogaiddal, egészen vérzik tőle a nyakam. Nyomokat hagysz rajtam és bennem....
Egyre égetőbb az érzés, már egyáltalán nem élvezem... Elönt a forróság és lassan csak a kín marad. Felsikolt bennem az állat majd érzem ahogyan a tűz lelkemig hatol és eltűnök hirtelen. Semmi nem marad utánam; a hamut elfújja a szél...

Felébredek és Te nem vagy ott mellettem. Lassan felöltözök és lelépek színpadról. Nem akarom egyedül játszani ezt a színdarabot, ha másnak nem hát mellékszereplőnek kellesz.

végül is mindegy is

Utcák és gödrök

1.

Sétálok végig az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán
Beleesek.
Elveszett vagyok… remény nélküli
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok.



2.

Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán,
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Megint beleesek.
Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok.
De nem az én hibám.
Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok.



3.

Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesek… ez már szokás.
Nyitva a szemem.
Tudom, hol vagyok.
Az én hibám.
Azonnal kikerülök onnan.



4.

Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Kikerülöm.



5.

Egy másik utcán sétálok.

.

Mond meg nekem, hogy mire jó feladni az elveidet! Mond meg mit kell tennem, amikor a legszélsőségesebb dolgok között vergődök? Taníts nekem erkölcsöt, adj gátlásokat, szoríts korlátok közé és add vissza a múltam- azt az édes szerethető picilányt.
Gondolatokat akarok, amikhez hű tudok maradni, személyiséget amin nem változtat a hideg első szele; menedéket, ami örök és biztos.
Porba hullik a fejem az első falevelekkel.

.

Emeld fel a fejed picilány.

Titkokat hordozni a legnehezebb.

Egy pillanat mámor

(...) mert mennyire felhőtlenül boldogok tudunk mi lenni akkor! Mennyire nem számít akkor semmi és senkinek sem a szava. olyankor nincsenek következmények csak tiszta élvezet. Egyszerre önző és mértéktelenül önzetlen. Csak kezeket látok, ahogyan nyúlnak felém - nem térek ki ölelésüktől. Sírni tudnék a boldogságtól és ha szerencsém van csak órákkal, vagy napokkal később jön ez a maró érzés a torkomban. kegyetlenül és öntudatlanul hajszoljuk magunkat egyik gyönyörből a másikba míg nem beáll a standard és megnyugszunk. Akkor megállunk, szemekbe nézünk és keressük a választ. ködös látásunk eltakar előlünk mindent, aminek köze van a valósághoz. Legszebb arcunkat fordítjuk a Nap felé az éjszakában; nem is tudjuk, hogy vannak hibáink. Csak morzsákat hagyunk el magunkból mindenfelé, hogy később visszataláljanak hozzánk, mint egészséges önkép - mert úgysem fogunk rá emlékezni.

Én nem felhőtlen boldogságra vágyom, csupán biztonságra és menedékre.

When I grow up...

when i grow up
i want to be a forester
run through the moss on high heels
that's what i'll do
throwing out boomerang
waiting for it to come back to me

when i grow up
i want to live near the sea
crab claws and bottles of rum
that's what i'll have
staring at the seashell
waiting for it to embrace me

i put my soul in what i do
last night i drew a funny man
with dark eyes and a hanging tongue
it goes way bad
i never liked a sad look
from someone who wants to be loved by you

i'm very good with plants
when my friends are away
they let me keep the soil moist
on the seventh day i rest
for a minute or two
then back on my feet and cry for you

you've got cucumbers on your eyes
too much time spent on nothing
waiting for a moment to arise
the face in the ceiling
and arms too long
i wait for him to catch me

waiting for you to embrace me

Fever Ray.

If i had a voice i would sing

Nincs közöm művészetekhez, könyvekhez, vagy filmekhez;
realitáshoz és szürrealitáshoz;
szabadsághoz és bezártsághoz;
szegénységhez és gazdagsághoz;
fájdalomhoz és boldogsághoz;
magányhoz és népszerűséghez;
butasághoz és tudáshoz;
cselekvéshez vagy gondolathoz.

Létem értelme csak mankó nektek.

Tombolni akarok és zokogni, átadni magam annak a szélsőséges érzésnek ami majd később megszabadít ettől a súlytól a vállamon. Ilyen kicsi lábakkkal hogyan is léphetnék ekkorát?

Tagadás

Hogyan is mondhatnám el azt, amit szavakkal nem lehet?
Nem azért, mert annyira hatalmas, esetleg különleges, vagy annyira a tiédnek, vagy magaménak érzem.... egyszerűen magam előtt sem találom a szavakat. Minden percben falni akarom szemed a szememmel, vagy harapni ajkad, de soha többé nem akarlak látni. Rettegem a pillanatot, amikor majd alakod körvonala feldereng előttem. Béna leszek és gyermeteg, nevetős, pirulós, béna kisleány, aki még a kezét sem nyújthatja feléd. Tagadni fogunk? tagadni kell. Veszett ügy ez anélkül is. Hát tessék, kimondtam. Feketén fehéren néz mindenki a szívembe, amit magam sebeztem meg, idegen kéz nem ért hozzá. El kell tűnni, el-el innen örökre!

Plakátmagányban ázó éjjelek

Mégis mit vársz tőlem?
meguntam a nagy szavakat..... bárkinek feltárom már magam, bárkinek beszélek bármiről. Nincsenek titkaim, tetteimet nem szégyenlem, akármennyire is szégyenletesek. Az ember megtanul ember lenni és rájön, hogy ehhez nélkülözhetetlenek a hibák (bár én sosem láttam őket azoknak) és a rossz döntések. talán egyszer majd rájöttök, hogy a dolgok amiket teszek, számomra szükségletek és kötelező jók, amiket nem akarok elhagyni. Én ebben élem ki magam. Ki amiben jó.....
Véget ért megint valami, amit nem lehet feledni, nem szabad bánni és egyáltalán nem kell belőle tanulni. El kell tenni, hogy ott pihenjen csendben a másik kettő mellett. Olyan sok gyönyörűséget kaptam én már ezektől a nyári hónapoktól, hogy felérnek egy tinédzser egész életével.
És még sincs kedvem beszélni rólam.
Az enyém,az enyém, csak az enyém. Soha nem veheted el tőlem :)

Nem kell a nagy finálé, ahogy nem kellett a nagy bekezdés sem, csak a két megszokott dolog ott benne a közepében amitől tudom, hogy ez még mindig az, amire vágyom, amit Veled kell, hogy átéljek. Olyan reményekkel sétálok ki az édes semmittevésből, hogy a következő bármennyire is elkötelezettebb lesz nem végzet lesz, hanem valami sokkal csodálatosabbnak a kezdete.

An eagle in your mind

Én csak annyit akarok, hogy mozdulni tudjak. Hogy újra legyen erő a kezeimben és akarat a fejemben. Mit ér a tudatom cselekvés nélkül? Csak üres szavak...
"Szeretném,ha...El akarom mondani....Meg akarom tenni"....
Soha nem teszünk semmit, csak csendben nézzük a leomló falakat, mintha ezek a rettenetesen fájó dolgok nem is velünk történnének, hanem egy idegennel, akihez semmi közünk és nem befolyásolja lelki állapotunk.
Hirtelen jöttök és hirtelen mentek el üres emlékeket, vagy színültig telt éjszakákat magatok mögött hagyva. Mintha a napoknak nem is lenne közük egymáshoz, néha meg mintha négy napot sűrítettek volna egymásba.
Képlékeny, ruganyos,ragadós,olvadó idő. Te fájsz nekem a legjobban.

Értetek élek.

Ha tehetném...

Szerelmes lennék mindenkibe,
odaadnám magam mindenkinek
mindenkinek odaadnám mindenem,
de nekem még egy világ maradna.
Visszakérnék mindent amit adtam,
vagy amit elvettetek,
keményen dörgölném az orrotok alá a számlát.

Ha tehetném minden napom másnap lenne.

Látomás

Kicsi, fekete bogarak. Párosával járnak körbe a megszokott helyeken jobbra-balra szaladva az ismeretlen ismerősök vonásain. Ki vannak képezve a látványra; küldetésük megtalálni. Eszükkel tudják, hogy meg kell lennie, hogy nem veszhetett el csak úgy, a föld nem nyeli el a dolgokat, ahogyan régen tanultad. Néha éles villanások cikáznak el előttük, hátrahőkölve fognak padlót, de nincs baj. Tudod, estek ők már nagyobbat is. Kicsik még ahhoz, hogy a valóságot megkülönböztessék a képzelet ügyes-bajos játékaitól. Szűkülnek-tágulnak környezetük és állapotuk kénye-kedve szerint. nem uralhatod őket. Poloskáik ők testednek. Rabul ejtette őket az érzés; homály, sűrű köd nehezíti meg számukra az utazást. Felderengnek olykor-olykor a Világ szépségeitől, de semmi sem lehet már annyira elbűvölő, mint az az arc, amit mindenkiben keresnek. De mi lesz, ha megtalálják? Gyenge szívük fel van-e készülve a fényesen ragyogó, tökéletes szépségre? Bizonyára belehalnak.

Vakítsatok meg, hogy ne érezzek fájdalmat.

Se elevenen, se holtan

Noé bárkája: állatkert
úszik az ég alatt. Megszelídített fák, gyepágyak, sápadó virágok
tapadnak szomjasan a hűs talajba, csenevész bokrok, füstölgő,
korcs szenvedélyek;
a rég letarolt őserdőnek csak hamva, üszke itt a kedélyeket borzongató séta.

Nyelvem alatt valami vad madár
elhalt rikoltása, torkomban oroszlánok tompa bődülése,
talpamban, izmaimban
a párduc és a farkas nesztelen lopakodása, s én, fehér ingben,
vasalt ruhában,
civilizáltan álldogálok; ketrecen, rácson kívül visszabámulok
a ködbe, nedves, villózó sötétségbe. Álarc az arcom, íme, lássátok,
mulattat engem is e majmok torz, trópusi vidámsága...

Idegeimben
egy el nem robbant robbanás feszül, s titkolt félelem borzongatja bőröm,
mikor a szél, halkan és óvatosan, védtelen hagyott hátam mögött
a nyírt pázsit füvére lép.
Üvöltenék, menekülnék - ó, vissza,
vissza az időbe -

valami új és ismeretlen borzalom előtt ismert és elviselhetőbb borzalmakba.
Hiába futok, nincs visszaút,
magam vagyok a bárka és a vízözön.
Elárasztottam minden tájat, tengert,
s elérek minden bolygót, remegő sápadt csillagot.
Kénytelen úszom, áradok. Nem élhetek
szörnyű szerszámaim, a gépek nélkül: a mindenségben
építem meg új Ararát hegyét.

Bábi Tibor

Arccal a falnak a kamion ha közeleg*

Mióta vágytam már ezt a fájdalmat? Most itt van hát és két marékkal lakmározok belőle. Idegen arcokon keresem a megoldást - hogyan lehet valaki ennyire idegen? Agyamat zavaros gondolatok terítik be, ideges emlékek az elmúlt napok éjszakáiról. Megtorpanok, hogy az érzések sodra elindíthasson.
Pontosan ismerem már ezt az érzést. Minden egyes pillanata és rezdülése régi ismerősként köszönt álmaimban. Undorodom attól amit ti vérnek és emberi természetnek neveztek. Ha egy kicsit is uralkodhatnék magamon nem tört volna ki az, ami már fél éve váratott magára. De talán jobb is így. A fájdalomtól, ha megbénulok is, legalább érzem, hogy élek és nem olyan üres minden, mint az elmúlt időkben.
...És belefúrom magam, hogy újra enyém legyen ez az érzés.

Swain - Elmondani mindenkinek
(deep/tech)

Mond hogy normális vagyok és mindenki abnormális ki most a kapitalista demokrácia amerikai édes álomjába ringatja magát és érzései pitiáner kis ösztöneit és létfenntartásait sem képes harmóniában tartani, mert a társadalom depressziója és feleslegessége gyermekkorától a mélybe vonja, hogy kihasználhassa a pánikrohamját, mely belesodorja a befolyásolhatóság fortyogó bugyraiba...
Kihasználnak, ugye tudod? Élősködnek rajtunk, látod?*

Olyan hihetetlenül marják a torkomat az érzések...

Neohippik

A vándor cirkusz útra kelt és meg sem állt az őrület határáig. Nem több az egész, mint út az ego-k és ének között. Nagyon koszos és nagyon őszinte. Csalódott és felszabadult végtelenített utakon. Kalandozás. Vélemények és szubkultúrák családja. Mindenki ismerős valahonnan, de ez az ember mellettem hozzánk tartozik? Annyira kevés kell a boldogságunkhoz...
(És többet még mindig nem árulhatok el az utazásaimról, mert abban a pillanatban szertefoszlana az emlékük.)

Charlotte Von Steinhez*

Miért adtad mély tekintetünket,
hogy jövőnket sejtse szűntelen,
s ne ringasson üdvösségbe minket
földi boldogság, se szerelem?
Miért adtad, végzet, azt az érzést,
mely a furcsa forgatagon át
kémlelőn egymás szemébe néz és
tudja kettőnk igaz viszonyát?

Ó, hiszen oly sokezernyi tompa
ember alig ismeri szivét,
céltalan lebeg, s a fájdalomba
váratlanul taszítja a lét,
ujjong, ha az égre új sugárnak,
gyors örömnek hajnalpírja tör,
csak nekünk, szerelmes, árva párnak
tiltott az a kölcsönös gyönyör:
szeretni, de egymást meg nem értve,
látni egymást vágyaink szerint,
menni mindig álmok közt veszélybe
hol az álmok üdvössége int.

Boldog, kinek álma hiu nemlét!
Boldog, akit sejtelme becsap!
Bizonyítja már nekünk minden jelenlét
a sejtelmet és az álmokat.
Mondd, a végzet mit akar mivélünk?
Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?
Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk,
s nővérem voltál vagy asszonyom.

Tudtad lényem mindegyik vonását,
tudtad, hogy peng minden idegem,
tekinteted engem játszva járt át,
kit aligha értett földi szem.
Irányt szabtál féktelen futásra,
mérsékelted a vad lázu vért
és a szétdúlt szívnek nyugovása
angyali karodban visszatért.

Könnyed bűvölettel megkötötted
s elfeledte, hogy rohan a perc,
volt-e boldogabb, mint amikor előtted,
lábaidnál, hálásan hevert,
érezte, hogy jobb lett a szemedben,
megdobogni szíveden szivét,
ösztönét ragyogni fényesebben
s csitulni a heves ifju vért.

Mindez már bizonytalan ködökké,
halk emlékezéssé finomult,
fájdalom a jelen, és örökké
valóság a szívünkben a mult.
Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.
Félhomály csak delelő napunk.
De akárhogy kínoz is a sorsunk,
már mi nem változhatunk.

Johann Wolfgang Goethe

Cheat

Néha annyira nem tudom megérteni magunkat, hogy miért sétálunk felszegett állal, hogy miért olyan szúrós a tekintetünk, hogy miért van annyira elegünk ebből az egészből, de végül ezek a semmitmondó esték olyan hatalmas megvilágosodást jelentenek, hogy hánynom kell tőlük.
Ülök magam előtt- egy képembe röhögő gonosz valakivel szemben - mit keresek még itt? nem ott vagyok, ahol lennem kell és még csak nem is ott, ahol lenni akarok. Gyűlölöm a körülöttem ülő embereket, néha már undorodom tőlük. Olyan keveset szeretek.
Időről időre próbálok kimászni a sodrásból, de csak jobban belekeveredek. Még néhány nap és undorom tökéletessé fejlesztem, kiszórok mindent, ami nem körém való, amit nem érzek méltónak arra, hogy körbe vegyen. Nem kell semmi, ami új és friss, a régi dohos dolgokat akarom csak látni, mindent, amit annyira szerettem, mindent amit a szív vékony erei körbefonnak.
Kegyetlenül és felelőtlenül játszom tudom, de a következmények mindig eltörpülnek az élvezet mellett. Mennyire porig tiporna minket az igazság...

koszos 2009!

Tudod a legrosszabb az egészben, hogy egy év múlva ilyenkor még jobban akarok majd menekülni és olyan reménytelenül kétségbe leszek esve, hogy már esélyem sem lesz rá. És mégis képes vagyok végig nézni, utoljára belerúgni abba a kibaszott kártyavárba.
Mi lesz veled, ipszilon?!
Mindig azt mondtad, hogy üvöltsek, hogy úgyis megtalálom a módját, hogy megtaláljalak, de soha, sohasem mondtad, hol is kezdjem el. Eltűnsz és veled együtt én is. Fogalmad sincs, elképzelni sem tudod, hogy milyen érzés ebben élni. Csak korlátok mindenütt- valószerűtlenek. Be vagyok zárva önmagamba.

All I need

Itt ül a nyakamban emléke, nem fojtogat egy cseppet sem. Lágyan hajol fölém, hogy fülembe súgja édes dallamait aztán messze repítsen újra meg újra. Az esti széllel nyújtja felém szellemkezét. Már nem olyan nehéz a szívem mikor a sarokról befordul elém széttárt karjaival, hogy öntudatlanul fussak bele az eljövendő időkbe, ez annál sokkal érettebb. Forróhideg remegés. Mákonyos boldogságemlékek. Csak gyűlik és gyűlik, soha nem lesz elég belőle. Hazudtam. Néha még fáj emlékezni. Nem a történtek távlatai miatt, csupán az idő hosszúsága süti rá kegyetlenül bélyegét mindennapjaimra. Árnyékban élünk, arcunkat a Nap felé fordítva, de valahogy mindig csak vállamat éri a tűző napsugár. Ha bátran lépnék előre a lábfejem már biztosan megázna. Felhők gyülekeznek. Annyira kiszámítható lett minden...

Szeretlek Werther!

Mennyire örülök, hogy eljöttem! Drága barátom, milyen is az emberi szív! Elhagyni téged, akit úgy szerettem, akitől elválaszthatatlan voltam, és örülni! Tudom, megbocsátod. Nem úgy kereste-e össze többi kapcsolatomat a sors, hogy szorongassanak egy olyan szívet, amilyen az enyém? Szegény Leonore! Pedig ártatlan voltam. Tehettem róla, hogy mialatt húgának sajátos varázsa kellemesen elszórakoztatott, szenvedély támadt szívében! És mégis - csakugyan ártatlan vagyok? Nem szítottam-e az érzelmeit? Nem gyönyörködtem-e igazi, természetes megnyilatkozásaiban, amelyek annyiszor megnevettettek bennünket, noha csöppet sem voltak nevetségesek? Nem tettem-e - ó, mi az ember, hogy még siránkozni merészel! Meg fogok, drága barátom, ígérem, meg fogok javulni, nem rágódom örökké azon a kis bajon, amivel a sors az utunkba áll; fogom élvezni a jelent, és ami elmúlt, legyen számomra elmúlt. Föltétlenül igazad van, barátom, kevesebb volna a fájdalom az emberek között,ha - Isten tudja, miért ilyenek - képzeletük erejét nem foglalkoztatnák oly buzgón az elmúlt rossz idézgetésével, s ehelyett inkább igyekeznének elviselni a közömbös jelent.

No turning back

Csak egy színes absztrakt forma kavarok szüntelen a napok helyén. Pillanatokra sem állhatok meg, nem szabad látnom a múltat, amit lépésről lépésre jobban magam mögött hagyok. Hangosan üvöltik az arcomba a hangok, hogy nem erre vágysz te pici lány, fordulj vissza és égesd le magad mögött végre azt a hidat. De hogyan is tehetném mikor oly' régóta építgetem bánatból, sikerekből, könnyekből és ölelésekből? A jelenem is emlék már, a jövőm borzasztóan összetett kép,s megoldását még csak nem is sejthetem.
Mércénk egyre halálosabb, az egekig növeljük az adagot és megszeppenve állunk most itt, hogy vágyaink kielégíthetetlenek lettek. Kétségbe esve bámulunk magunk elé a nagy árvíz után, várva a hatalmas semmit ami ránk zúdul a mindenségből.
A földet kaparva keressük a még ép gyökereket, bármi apró kis fakérget,ami kapaszkodónk lehet a fájó hétköznapokban. Újra színes eső hullott alá az égből és esküszöm láttam az isteneket a szememmel. Minden valóság volt, ott voltam minden szegletben, semmit sem hallucináltam. kart a karba fonva térdeltünk oltárok előtt mindenünk feláldozva a pillanatnyi-az igazi-boldogság oltárán, tetteink következményét tagadva. Tudtuk, hogy élünk, hogy ez most igazán a miénk.
Buta szemekkel a Napba vigyorogva, fehér homokkal a cipőnkben, puha felhőn úszkálva könnyed bájjal törtem meg egyre jobban éjszakáról éjszakára; üresjáratokat színlelve az események között,s ezáltal szabadon hagyva az érzelmek lassú folyásának szánt medremet. Hiba csúszott a mértani egyenletbe, a szöglet nem lett bezárva, a szívem túlcsordul és azóta is csak csöpög, mintha nem kéne spórolnia a boldogság-élményekkel, mintha a szerelem a szívemben kiolthatatlan lenne. De Te,drága barátom, tudod, hogy elég neki egy gyenge nyári szellő és vihar mosta sivár, rideg szárasság költözik a nyugalmat árasztó vízpart helyére. Az én lelkem már csak ilyen; lángol és végül mindent feléget.

.

Azt akarom,hogy azért szeressetek, aki vagyok. Azért aki lehetek mellettetek ezekben a tökéletlen helyzetekben. azt akarom, hogy megtaláljam a saját utam és ne Ti mutassátok meg nekem. Érezni akarom, hogy van jövőm és nem csak a hibáim szakadnak szüntelenül a fejemre. Tudnom kell, hogy számít a véleményem és szükség van a kezemre, amikor a szakadék szélén állsz. Azt akarom, hogy mindent megtegyünk majd egymásért és ezért ne kelljen elbukni senki másnak. Én nem akarok ártani, vagy csalódást okozni. Fel akarok szabadulni a terhek alól és meg akarok felelni az összes elém állított elvárásnak. Szükségem van rá, hogy végre tisztán lássam a határaimat és legyen egy egészséges énképem.
Nyugalmat akarok és bizalmat.
Őszintén, tisztán, önzetlenül.

Némán szeretünk

Elcsukló hangod az éjszakába fojtod. Most nem lát senki, most nem hall senki.... Magunk vagyunk, csak te és én a semminek közepén. Hallom sóhajod, de nem látom szemeid, nem tudom mire gondolsz, vagy mi van a lelked mélyén. Éjjeli rabló búskomorság, szelíd nyugalom, forróhideg remegés. Szívünk csordultig telt fájó emlékekkel, kínzó vágyakkal és a jövő bizonytalan messziségével. Túlnőnek rajtunk problémáink, a gondok évről évre egyre kínzóbbak, egyre hatalmasabbak, valóságosabbak és ijesztőbbek lesznek. Egykor vadul üvöltöttünk az éjszakába, nem törődve a következményekkel, legyőzhetetlenek voltunk és ismertük egymást. De a nappalok egyre kínzóbbak lettek, nem jött többé az édes üdvösség, semmi nem volt, ami felszabadítson minket a következmények alól.
Idővel megtanuljuk elhallgattatni magunkban a fel-feltörő érzelmeket, s átadni magunkat a rabszolga Napnak, látszólag nyugodt körülmények között. Mélyre süllyedünk életünk vizében, az árbóc régen eltörött már, nincs már hajónk,s egyedül úszunk a roncsokon.
Titkaink halkan csobogva folynak ki belőlünk, lábjegyzetekként éjszakáink forgatókönyvében. Őrülten keresem az írót, eszeveszett módon próbálom megérteni a történetét és ezt a kegyetlen játékot amit játszik veled, de nem találom,sehol sem találom....elveszett bennem.
Fekete szemekkel, gúzsba kötött végtagokkal nézem végig, ahogyan elfolynak mellettem a történetek.
El sem tudjátok képzelni mennyire meg vagyok rémülve.

Éjszakák

Betalálnak az éjszakák. Elrejtjük a világ elől a bizonyítékokat és később egy ember sem fog már emlékezni rá. Tetteinkben összefüggést keresni felesleges lenne,érdek hajt minket és megfejthetetlen vágyak. Ezeregy énünk összeolvadni nem képes, a leglehetetlenebb helyzetekben fogalmazódnak meg bennünk a legelvetemültebb gondolatok. Akkor, amikor igazán bizonyítani kéne erőnk eltűnni látszik és megtenném,de nem tudom.
STOP.

Az állapotok gyakran változnak, néhány durvább lökés után már teljesen más embereket látsz magad előtt,mint azelőtt. Kifordulunk önmagunkból és egy másik énünk tör elő. Nem is ismersz minket. Azt hiszed már minden porcikánkat átjártad, pedig még csak a szájpadlásunkig értél el. A java még csak ezután jön!
Figyelj!

El kell tünnöm innen

Hónapok óta ez az egyetlen normális és kézzelfogható gondolat, ami megszületett a fejemben. Itt már minden túl szűkös, túl közeli és mégis oly' távoli. A minden van és a semmi egyszerre, féktelen éjszakák üres hajnalaikkal. Nappal meg csak a szenvedés. Már nem napokért élünk, vagy éjszakákért, hanem csak szimpla pillanatokért. A felejtés pillanatai ezek a továbblépés lehetőségének könnyed nyáresti illatával.
Ezeken a sorsfordító évfordulókon megállunk egy pillanatra és keressük a magas víz nyomát. Hogy megtaláljuk-e még valaha nem tudhatjuk. Hosszú és kegyetlen évek után még mindig nem érettünk meg az élet hatalmas dolgaihoz. Ujjainkat tördelve várjuk az újabb és újabb eseményeket bizakodó szemmel nézve a jövőbe,de ez a város már halott számomra. Talán csak az emberek, vagy a folytonos veszteségek miatt van ez, de szépen lassan kiöl belőlem minden reményt és minden jóérzést. Én tudom, hogy ezzel nem vagyunk egyedül és ez máshol más városokban ugyanígy megtörténik más emberekkel is, de már biztosan tudom, hogy nem kell itt lennem. Semmi keresni valóm ezen a helyen azon a ponton, ahol most állok mélyen önmagamban. Hajt a vérem egyenesen a vesztembe.


Fura emlékeim vannak erről az ideges éjszakáról Las Vegasban. Már öt éve volt? Hat? Száznak tűnik. Olyan csúcsnak, ami sosem ismétlődik meg. San Francisco a hatvanas években nagyon különleges élettér volt. De nincs magyarázat. Nincs a szavaknak, vagy a zenének, vagy az emlékeknek olyan keveréke, amely megközelítené azt az érzést, hogy tudod, hogy ott vagy és élsz, a világnak abban az időbeli és térbeli sarkában. Őrültség volt minden irányban, minden órában. Izzott a levegő mindenütt. Fantasztikus egyetemes érzés volt, hogy akármit csinálunk, az helyes, hogy nyerők vagyunk és azt hiszem ez volt a biztosíték arra az érzésre, hogy vitathatatlan győzelmet arattunk minden fölött, ami gonosz és öreg. Nem kegyetlen, vagy katonai értelemben. Arra nem volt szükségünk. Egyszerűen érvényesült az energiánk. Minden lendületünk megvolt. Igen, egy gyönyörű magas hullám tetején lovagoltunk és most kevesebb, mint öt évvel azután felmész egy meredek hegyre Las Vegasban és Nyugatra nézel. A megfelelő szemmel majdnem meglátod a magas víz nyomát. Ez az a hely, ahol a hullám végre megtört és visszagördült.

Tape Underground - Hetedik barát

Egy kócos kis denevér,
Aki épp a csillagomhoz ér,
Kiült a pára az ablakon,
Lepedő alatt a fájdalom
Most nem figyel, nem pihen úgy, ahogy én,
Nem szalad el,
Magába ringatózik át a fény, a sötétség,
A Hetedik barát...



Most az a szép, ami csendben hallgat,
Befelé lát, álmodja a szavakat,
Könnyen felejt el engem,
Ha sikerül, a széken a helyemre ül...



Levelek gyülekeznek a fa alatt,
Minden költözik innen,
Megint üvegen a szám,
Nem is szerettelek igazán,
Azt hiszem, jó minden így,
Az ágyam is nélkülem,
Ha rajtam ringatózik át az ősz, a tél,
A hetedik barát

Iszony

Megkezdődött az igazi június. Az évnek azon szakasza ez,amikor.....
mindenki más beleveti magát a felhőtlen nyárba, nekem pedig elkezdődik a poklok pokla évről évre más alakot öltve és kitart egészen az első fesztiválig.
Készülsz beülni a kádba, fejted le magadról a ruhát, de a fürdőszoba köve már tele van véreddel és könnyeddel. Sorra tűnnek elő a mély sebek a lelkedből és testedről egyaránt. Nem tudod,hogy most a könnyeid vagy a véred sűrűbb-e.
Megalázva ülök a szakadó esőben, kiforgatva önmagamból, eltompítva a zajos világ hangját. Becsukom a szemem, de a kezek egyre jobban szorítanak, húznak vissza a valóságba elszorítva a vér útját az agyig, nem gondolkozhatok.....
Aztán a kezek a magasba törnek és fent még jobban szorítanak, a lelked már rég összecsuklott.
Őrjöngés.Düh.Harag.
A sikító szél mélyen karcolja dobhártyám és elönt a száraz részegség. forróhideg remegés.
Ugrani készülsz,de már a legalján vagy a világodnak. nem ölheted meg az érzéseket.
Remegve kulcsolom magam köré karom, zilálva alszom el, lila ködös álmokba ringatva magam.

U Can Dance

18+

Elfelejtettem miért szorul mindig ökölbe a kezem és miért fog el a hányinger amikor azokra a dolgokra gondolok. Elfelejtettem mi az a görcsös érzés a hasamba és azt is, hogy miért kell sírnom,amikor látom magam mellett az elsuhanó tájat. Elfelejtettem miért kell sírnom, amikor boldog vagyok és miért akkor, amikor szomorú. Elfelejtettem kikben bízhatok meg és kik azok akiknek én sokat jelentek. Elfelejtettem hogyan kell megkérdezni valakitől, hogy minden rendben van-e és nem tudom milyen érzés beszélni róla, amikor tőlem megkérdezik.
Alapvető érzelmek tűntek el az életemből, amiket bármikor behelyettesíthetek egy-egy felkínálkozó gondolattal, eszmével, látvánnyal,hangzással, vagy bármi mással.
A tudatos tudatmódosításból csak az öntudatlanság maradt.

Taposunk egymáson

Apró kártevők ízeltlábának kopogásától hangosak a folyosók. Cipelik testük mind három részét észrevétlenül míg rossz helyre nem tévednek és megrémítik a tudatlan embert, aki fél a természet hatalmas erejétől. Diszharmóniában élünk velük, csak élősködünk egymáson.
Közel hajolunk, hogy aprólékosan vizsgáljuk testének fura vonásait, undorítónak látjuk, összefacsarodó arccal bámuljuk, pedig lehet, hogy ő a legszebb példány fajtájából. Mi nem tudhatjuk, más szemmel nézünk rá, ezt a szépséget meg nem érthetjük. Mikroszkóp alatt szabdaljuk apró darabokra testét, hogy a kitinpáncél alól kihámozzuk lelkét, s reflexeiből rájöjjünk életmódjára, tetteinek miértjére. Semmi közünk életének körülményeihez.
Mikor már végképp kiforgattuk mindenéből és ő utolsó erejéből még elszállna szöget verünk szárnya maradványaiba és kiölünk belőle mindent ami miatt még itt volt e vidéken.

Mi sem vagyunk mások egymás szemében csak csótányok. Rajszögre tűzött minket az élet, s a körülöttünk lévők bíráló, szemrehányó tekintete, álarcuk mögötti röhögésük, lekezelő szavaik. Hiába vagy a barátom, hiába nézek a szemedbe nappal, vagy éjszaka, hiába ismerem éned nem tudok már hidakat építeni. A körökből csak buborékok maradnak. nincsenek párok, s a két fél egymásra találása is csak pillanatnyi álom. Olyan gyorsan múlunk el, hogy holnap már nem is fogsz emlékezni rám.
egyek vagyunk mind a sok közül, örökké egyedül, végtelenül magányosan.

someone else

2008. Aug. 26, kedd 14:40
helicopter hozzászólást fűzött a bejegyzésedhez:

"szerintem tök aranyosak voltunk régen. így visszaolvasva a hülyeségeinket, nem tudom, hogy sírjak-e vagy röhögjek, vagy egyszerűen csak mindkettő. de mostmár legalább nem csodálkozom azon, honnan ez a fene nagy hírünk, és miért néznek ránk olyan furcsán a klubban. meg úgy az egész 2007, még mindig ott tartunk egy kicsit, és már nemsokára 2009-ben leszünk. és igazán nem kéne már, hogy itt legyen, mert volt közben egy 2008, ez a csodálatos nyár, egy balatonsound, egy minimal alkotótábor, botránylakás, hétvégék, hétköznapok, majdnem egy ozora ( ) és annyi gyönyörű dolog, amit 2007-ben nem kaptunk meg. és igen, MINDEN NYÁRON MEGKAPJUK A BOLDOGSÁGOT, csak mindig mástól és másmilyen formában. és ez így jó... mert mi mind együtt csináljuk ezt, komolyan."

*Let's stay young forever*
B. Sz. A.

Summer 2009.

DumDum fesztivál 2009. június 27. @Győr
- Florian Meindl, Oliver Huntemann

Volt fesztivál 2009. július 3. @Sopron
-JAMES HOLDEN! ; Laurent Garnier

BALATON SOUND FESZTIVÁL 2009. JÚLIUS 9-12. @ Zamárdi
- Sven Väth, Richie Hawtin, Magda, Hearthrob, Kraftwerk, Carl Cox, Underworld, Moby, Röyksopp, Erick Morillo, Groove Armada, Extrawelt, Wighnomy Brothers, Dub Pistols és még sokan mások...

Minimál alkotótábor 2009. agusztus @ Keszthely

Ozora 2009. agusztus 11-16. @ Dádpuszta
-VIBRASPHERE; Son Kite, Echotek, Hallucinogen, Liquid Soul, Talamasca, H. U. V. A network

Sziget fesztivál 2009 agusztus 15. @ Budapest
-Placebo (és a 3éves évforduló...)

... és ezek még csak a legfontosabbak.

.

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... ...egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked... És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... hogy valóban erős vagy... és valóban értékes

Nem mozdul, nem szól, nem gondol...

Tudod megint a küszöbén állunk ezeknek a különös dolgoknak,amiket igazából egészen meg kellett volna már szoknunk, mert a helyzet az egy ideje rohadtul nem változik csak beállt a standard állapot. Nem arról van szó, hogy most el kéne döntenem, hogy ez pozitív vagy éppen negatív állapot-e, csak erősen próbálkozom a megértésével.
Megkopott a fénye a dolgoknak körülöttem és bennem; elhatalmasodik rajtam a vágy az újdonság iránt. Mindegy,hogy mi az; ember, érzés, hang, kép, hatás, íz, tevékenység vagy éppen lustaság; a lényeg, hogy felfelé mozdítson és ne szakadjanak rám ugyanazok a szerencsétlenségek,amik egy évvel ezelőtt. Persze ennyi idő után már egyértelműen látom mit csináltam rosszul és az átok hogyan fordult könnyedén áldásba,de mégis azt érzem évről évre, hogy most már tényleg nem lesz szerencsém többé.
Tudod attól függetlenül, hogy sokat panaszkodom valahogy mindig sikerül kihoznom a szépet a dolgokból, ha máshogy nem, hát magamat alakítom a körülményekhez, hogy azok elfogadhatóvá váljanak számomra.
Így a félidőben, határidőkkel, megszorításokkal karöltve valahogy megint elveszítettem a célokat és nem hallom meg a hangokat. Addig alakítottam magam mások igénye szerint, hogy megint nehezen találok majd vissza önmagamhoz.
A szívemben meg van hely, lehet jönni bátran, ismét nyitott vagyok a társadalomra és jelentem feltámadni látszom hamvaimból. Szeretem a péntek meg szombat estéket, amikor leülök az ismerős-ismeretlenek mellé és elvágjuk a vonalakat. Szép dolgok ezek. A szar egyik legvarázslatosabb szépsége; lételem.
De! Hogy olyan közel engedjek magamhoz embereket, mint egykor az már talán teljesen elmúlt és kiveszett. Talán az oldalak is ezért ennyire üresek mostanában, nem tudom, erre még nem találtam magyarázatot. Most inkább csak megtöltöm az üres foltokat színnel meg szaggal meg újabb emlékekkel, amikre később hivatkozhatok és kíváncsian várom mit hoz majd az idei nyár...

A film, amit nem akarsz megnézni

... de ha mégis megtennéd csak óvatosan és emlékezz rá, hogy én figyelmeztettelek!
Nem fogsz sírni,de nevetni sem.

.

Néha csak az kéne,hogy határokat szabjatok nekem és akkor egy sokkal boldogabb ember lehetnék örökös lelkiismeret-furdalás nélkül. Ha az idők során ennyire végérvényesen elcsesződött az értékrendem, akkor az kell, hogy aki mellettem van csak annyit mondjon:
"Ne tedd!"

.

Az egyik legrosszabb érzés számomra, amikor kiolvasok egy könyvet. Sokkal rosszabb, mint egy kapcsolatnak véget vetni, mert igazán tudod, hogy nincs tovább.
A szívem szakad meg ezektől a kis haláloktól.

Thanks guys!

Saját társadalmunk van, amibe magunk válogatjuk a polgárokat és közösen állítunk fel egy értékrendet. általában annyi ideig szortírozunk, hogy végül nyomuk sem marad. Az én társadalmam valószínűleg most virágzik. Hiába tudom, hogy nem ez a mérce, akkor is jól esik a mennyiségek mögé minőségeket tenni. Persze lehet, hogy ez is csak a kölcsönösségen alapszik; nem tudhatom. Építkezem. Az évek során most a legpozitívabbak a visszajelzések, talán egy kicsit megnyugodhatok. Hiába akartam ma elmerülni az önelemezgetésbe, vagy öniróniába mindig kihúzott egy üzenet. Azt hiszem a boldogság nem abban rejlik, hogy mennyire tevékeny az ember, vagy mennyi tapasztalatot gyűjt maga köré néhány hónap alatt.
Folyamatosan átértékelődöm nektek köszönhetően. Nem is tudod milyen sokat jelent ilyen formában szembetalálkozni a nevemmel ezeken a felületeken.

El sem hinném...

Beszéljünk arról, hogy ne beszéljünk semmiről. Nézz rám, de ne nézz át rajtam; nincs a hátam mögött már semmi. Minden amit látsz, vagy látni vélsz itt van előtted, a távolság megszűnt; fogod a kezem. Hogy tartozom-e felelőséggel nem tudom, a következmények nem érdekelnek. Nem tennénk olyat, hogy következménye legyen. Jól ismerjük egymást. Újabb hatalmas kapun léptünk át, hogy ez a megmagyarázhatatlan jelenség ami bennem kavarog egy újabb gordiuszi csomót szakítson szét a gyomromba, s felengedjen. A kívülállók számára nevetségesnek hatunk, semmi közünk a világukhoz. Szoros baráti öleléssel kísérjük egymást az éjszakába, nevetünk a múlton, s azon is mi nem történt meg. Szerettem azt az éjszakát, mely ma már fényévekre van tőlem. Ez az egyetlen baj ezzel a dologgal a szívemben, hogy senki sem értheti meg. Ahogy telnek az évek egyre jobban túllépek mindent elsöprő gyermeki szerelmem határain,s bársonyosan puha határok közé terelem, de nem szorítom. Csendben tartom fél kezemmel, hogy titkolózva hulljon rá a csillagok minden sóhaja.

Tisza Kata - Magyar pszicho

Tudod, Klára, azt hiszem értem min mehetsz keresztül, volt nekem is egypár kemény tapasztalatom az életben. Akkor pillanatnyilag nagyon szar volt,de így utólag látom, hogy megvolt az értelme. Téged most jól megpróbál az élet,de mivel fasza csaj vagy, meglátod, nemcsak hogy túléled, hanem megedződve fogsz nem csupán talpra állni, hanem járni, mit járni... szárnyalni! szóval vedd úgy, hogy te most egy tisztulási folyamaton mész át. Most fogsz kigyógyulni a túlzott idealizmus, a szülői elképzelések, a társadalom és a saját magad által megszabott, tiszta jóindulatból megfogalmazott agyrémekből. Utána már csak te maradsz, csupán annyi megfelelési kényszerrel, amennyi ahhoz kell, hogy szeretteidnek ne okozz fájdalmat,s hogy meg tudj maradni. Picit türelmetlen vagy, de ebben a korban ez normális. Semmiképpen nem tanácsolom, hogy tanulj meg tízig számolni, mert az nem te vagy. De nem akarok tanácsot adni. Neked nem is kell. Te is tudod, hogy ennek így kell lennie, akkor is, ha most pokolian szenvedsz. Csak azt tudom mondani, vedd úgy az egészet, mintha a saját újjászületésed lenne. Követtél el hibákat, de utólag ne bánd, én, már aggastyán fejjel, értem a titkod. Most már eleget ittál, későre jár, menjünk...

Függőség.

Gossip Girl.

The great escape

..hogy csak a szépre emlékezzünk annyira távoli már. Legszebb arcunkat fordítjuk mosolyogva a Nap felé, s éjszaka is csendben mosolygunk..kitartóan.
A tökéletesség régen túl nőtt rajtunk, már nem vesszük fel a harcot az ismeretlennel. Hibáinkat beismerjük és látszólag jobb belátásra térünk, pedig csak képtelenné válunk a harcra. Nincs jelenünk, a jövőt sem látjuk tisztán; csak átkozott múltunk lohol fáradhatatlanul nyakunkban. A legédesebb pillanatokat is megkeserítik a véletlenek annyira, hogy már képtelenek vagyunk kimászni belőle.
Lehetetlenül el vagyok veszve.

Van ez a dolog a múltaddal és már nem vagy képes egy kívülálló szemével nézni magad. Belecsöppensz azokba a helyzetekbe,amik csak a te fejedben léteznek és hagyod veszni a világot. Bódító érzelmek hosszú sora tör át ismét agyadon s könnyed bájjal hagyod, hogy a semmibe, az igazi pusztulásba sodorjanak. Fogalmad sincs arról,miről kéne szólni és mit hozol fel majd kifogásként,de a részegség jó álarc..... csak nem ezeken a délutánokon..
Valahol a nevemet szólítják, valaki a nevemen hív.... szépen lassan rájövök,hogy ez az utolsó momentum ami mindig ezt fogja tenni velem. Töröm a fejem, töröm a csontom, hogy rájöjjek mit is kéne tennem, jelek ezrei zuhannak rám érthetetlen világokból,de a válasz csak nem jön... megint most. amikor a legszebb lehetett volna.

Örök április

Úgy érzem,mintha minden csak egy újabb kihívás lenne,aminek tökéletesen meg kell felelnem, s ha egyetlen hibát ejtek borul az egész rendszer...
Mintha minden pillanatban lenne mellettem valaki, valaki láthatatlan,aki figyel valahonnan lentről és szomorúan tekint gondolataimra,hibáimra és érzéseimre.
Ez újra egy olyan része az évnek, amikor megállok egy kicsit és körülnézek. Nem összehasonlítok, csak szemlélődök, bár fogalmam sincs mit nézek, vagy kire nézek.
Tudod folyton csak bezárom ezeket a dolgokat, mert olyankor egy időre mindig eltűnnek,de az időjárásnak is van ez a hülye természete és amikor állsz az ajtóban, veszed elő a kulcsod és belépnél, lehull az a gyönyörű,de ijesztő áprilisi zápor és könnyen elázol. évről évre tűntök el mellőlem, néha én csinálom, néha ti, de ezek azok az évszakok, amikor az idő halad és mi állunk. Szeretem a megszokásaimat, hogy reggel ugyanazokat az arcokat látom, hogy ugyanarra az emberre tekinthetek mindennap ártatlan szerelemmel és a fürkésző arcokat a hétvége ködös estéiben. Tudom mikor kit kell hívnom és ki lesz az, aki kifogások nélkül eljön velem, de mi van akkor, ha közülük bárki is olyan messze megy el innen, hogy hosszú évek után meghatározhatatlan ideig nem látom majd? az utcán azt mondta a lány, hogy ne bízzak a kapcsolatokban, vagy a kötelékekben, mert semmi sem olyan erős, hogy ne tudjon elszakadni többé.

Aztán ősz lesz majd és túl leszünk egy fékezhetetlenül őrült kalandon rengeteg tapasztalattal, hibával és rendszerezhetetlen emlékkel és lesz olyan,aki már nem lesz itt pedig nagy szükségem lenne rá, hogy akkor is el mondja hogyan kell cselekednem.
Aztán nem sokára el fog tűnni mindenki és ez alatt azt értem,hogy minden apró szál,amibe kapaszkodom, amik szorosan ölelnek át és ragaszkodnak hozzám, de nem fogok rátalálni többé azokra,akik elmennek, vagy már régen elmentek...
Tudod ez az egész olyan,mintha már csak veszíthetnék... és a bukásnak is két lehetősége van; egyedül menni, vagy egyedül maradni....
Soha nem fogok tudni felnőni a körülményekhez.

True love.

Lovers rock.

Az a helyzet,hogy annyi ideje ülök már az üres oldalak fölött,hogy felesleges lenne őket megtöltenem tartalommal.

Száz wattnál alkony, ezernél nyári délután

Könnyed bájjal kezdünk neki mindig az újnak, folyton azokra a világmegváltó csodákra várva. Kevés az az alkalom, amikor ezek tényleg úgy ütnek be,ahogyan kell,de ez mégis utazásink azon kevés hányada közé sorolható,ahol minden a helyén van és minden úgy történik,mint ahogyan megálmodtuk azt;vagy akár még annál is sokkal jobban. Óvatosan görbítjük az estét,majd elindul a horizont felé a Nap,s mi is kezdünk meghajlani.
Nyugalmat áraszt magából a környék. Nyüzsgő,élettel teli nyugalmat,amire annyira vágyunk semmitmondó hétköznapjainkon. Az ég színével együtt pirulunk ki. Órákon belül mindent elborít a sötétség és mi érezzük, hogy az éjszaka majd minden titkot befed. Nem a tapasztalat miatt,csupán a légkör és a helyzetek miatt. Elménket immár beködösítve vezetjük,-olykor húzzuk- végig a sétányon,s már tényleg semmi nem árthat nekünk. Nincsenek ellenünk vagy mellettünk a dolgok,egyszerűen csak léteznek a térben,atomokként lebegve,hatalmas egységet alkotva. Fejünket vesztjük;aztán szegjük s néhány óra múlva az egész már csak a múlt egyik szerves darabja. Semmi sem történt és mi semmit sem tettünk. Ezek azok az esték, amikor a legrosszabb dolgok is roppant idealizált színben tűnnek fel.
El sem telt egy nap az indulásunk óta és mi kegyetlenül zuhantunk vissza a valóságba, mélyen szánt hátunkba a karma a bőr legalsó rétegét is felszabva, mintha nem tette volna már meg ezerszer. Egyetlen gondolat zúg a fejedben:
Menni,menni,menni! Messze menni innen!

95

Annyi minden van,amit felül kell múlni. Kiszabadulok és tódulnak elém az emlékek a tavalyi nyárról. Hosszú idő telt el azóta? A dolgok biztosan megváltoztak.... Körbenézek,mindenütt emberek, színesek és mosolyognak. Régi utakat járok, követem amit követnem kell és ugyanott vagyok,mint nem is olyan régen. Ugyanaz a környezet és ugyanazok az arcok. Ebben semmi rossz nincs. De az a változás,ami a kettő között ment végbe, az felejthetetlen. A másik én. Jó ő is a maga módján,csak nagyon elrejti. Már csak lépések vannak hátra és haza érünk újra.

Cidade de deus