Könnyed bájjal kezdünk neki mindig az újnak, folyton azokra a világmegváltó csodákra várva. Kevés az az alkalom, amikor ezek tényleg úgy ütnek be,ahogyan kell,de ez mégis utazásink azon kevés hányada közé sorolható,ahol minden a helyén van és minden úgy történik,mint ahogyan megálmodtuk azt;vagy akár még annál is sokkal jobban. Óvatosan görbítjük az estét,majd elindul a horizont felé a Nap,s mi is kezdünk meghajlani.
Nyugalmat áraszt magából a környék. Nyüzsgő,élettel teli nyugalmat,amire annyira vágyunk semmitmondó hétköznapjainkon. Az ég színével együtt pirulunk ki. Órákon belül mindent elborít a sötétség és mi érezzük, hogy az éjszaka majd minden titkot befed. Nem a tapasztalat miatt,csupán a légkör és a helyzetek miatt. Elménket immár beködösítve vezetjük,-olykor húzzuk- végig a sétányon,s már tényleg semmi nem árthat nekünk. Nincsenek ellenünk vagy mellettünk a dolgok,egyszerűen csak léteznek a térben,atomokként lebegve,hatalmas egységet alkotva. Fejünket vesztjük;aztán szegjük s néhány óra múlva az egész már csak a múlt egyik szerves darabja. Semmi sem történt és mi semmit sem tettünk. Ezek azok az esték, amikor a legrosszabb dolgok is roppant idealizált színben tűnnek fel.
El sem telt egy nap az indulásunk óta és mi kegyetlenül zuhantunk vissza a valóságba, mélyen szánt hátunkba a karma a bőr legalsó rétegét is felszabva, mintha nem tette volna már meg ezerszer. Egyetlen gondolat zúg a fejedben:
Menni,menni,menni! Messze menni innen!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése