úszik az ég alatt. Megszelídített fák, gyepágyak, sápadó virágok
tapadnak szomjasan a hűs talajba, csenevész bokrok, füstölgő,
korcs szenvedélyek;
a rég letarolt őserdőnek csak hamva, üszke itt a kedélyeket borzongató séta.
Nyelvem alatt valami vad madár
elhalt rikoltása, torkomban oroszlánok tompa bődülése,
talpamban, izmaimban
a párduc és a farkas nesztelen lopakodása, s én, fehér ingben,
vasalt ruhában,
civilizáltan álldogálok; ketrecen, rácson kívül visszabámulok
a ködbe, nedves, villózó sötétségbe. Álarc az arcom, íme, lássátok,
mulattat engem is e majmok torz, trópusi vidámsága...
Idegeimben
egy el nem robbant robbanás feszül, s titkolt félelem borzongatja bőröm,
mikor a szél, halkan és óvatosan, védtelen hagyott hátam mögött
a nyírt pázsit füvére lép.
Üvöltenék, menekülnék - ó, vissza,
vissza az időbe -
valami új és ismeretlen borzalom előtt ismert és elviselhetőbb borzalmakba.
Hiába futok, nincs visszaút,
magam vagyok a bárka és a vízözön.
Elárasztottam minden tájat, tengert,
s elérek minden bolygót, remegő sápadt csillagot.
Kénytelen úszom, áradok. Nem élhetek
szörnyű szerszámaim, a gépek nélkül: a mindenségben
építem meg új Ararát hegyét.
Bábi Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése