..hogy csak a szépre emlékezzünk annyira távoli már. Legszebb arcunkat fordítjuk mosolyogva a Nap felé, s éjszaka is csendben mosolygunk..kitartóan.
A tökéletesség régen túl nőtt rajtunk, már nem vesszük fel a harcot az ismeretlennel. Hibáinkat beismerjük és látszólag jobb belátásra térünk, pedig csak képtelenné válunk a harcra. Nincs jelenünk, a jövőt sem látjuk tisztán; csak átkozott múltunk lohol fáradhatatlanul nyakunkban. A legédesebb pillanatokat is megkeserítik a véletlenek annyira, hogy már képtelenek vagyunk kimászni belőle.
Lehetetlenül el vagyok veszve.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése