Arcaid közül én csak egyet látok, de az mindig itt lebeg előttem. Ez nem az az arc, amivel Te a Napba nézel, de még csak a Holdat sem látod vele. Nem fűződnek hozzá remények, csupán vágyak a túlsó partról. És mennyire hívna az a part! Drága létszabadság, ahol nincs veszedelem; ahol boldogság van és furcsán körülölelő nihil. A karjaidban becsukom az agyam. Szaporán veszem a levegőt, ha érzem, hogy közeledsz felém; nagyokat sóhajtok mikor elfordulsz tőlem, s sírnék én is ha megnyílnak szemeidben az ég csatornái. Illatod olykor csalóka, mintha egybeolvadt volna egész kültakaróddal, amit fóliákkal hántanak le rólad a vadak. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Emlékszem rád régről, amikor még annyira féltem tőled. Hatalmas voltál a szememben és elérhetetlen, s most, hogy együtt vetkőzünk ki magunkból az éjszaka, együtt bújunk ágyba és együtt ér minket a hajnal kimerítő tortúrája már csak társ vagy a kalandban. Társ, akit szerethetek, akivel nevethetek, akit hallgathatok az éjszakai csöndben, akinek vonalait csodálhatom lobogó fények mellett, aki néha túl közeli már. Mintha beletehetnélek a zsebembe. Ahogy elindulok visszafelé a képzeletemből, ahogyan szívemből áramlik felfelé a vér az agyamba, úgy kerülsz Te is egyre messzebb tőlem. Már nem foghatlak, most sokáig nem foghatlak majd, de tudd, hogy már nagyon kevés kell és eljön a pillanat, amit mind annyira rettegünk. Ott fogunk majd állni az ablakokban fehér galambtollakkal, megállítjuk az időt, csak az üres terek lesznek, a hídfők, a csarnokok a clubok és ránk szakad csodálatos jövőtlen jövőnk.
Jó volt a színtiszta tébolyból a részvétbe, valamint kedvenc homályomba, a bűntudatba menekülni.
Hitted volna, hogy szerelembe eshetsz egy várostól?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése