Apró kártevők ízeltlábának kopogásától hangosak a folyosók. Cipelik testük mind három részét észrevétlenül míg rossz helyre nem tévednek és megrémítik a tudatlan embert, aki fél a természet hatalmas erejétől. Diszharmóniában élünk velük, csak élősködünk egymáson.
Közel hajolunk, hogy aprólékosan vizsgáljuk testének fura vonásait, undorítónak látjuk, összefacsarodó arccal bámuljuk, pedig lehet, hogy ő a legszebb példány fajtájából. Mi nem tudhatjuk, más szemmel nézünk rá, ezt a szépséget meg nem érthetjük. Mikroszkóp alatt szabdaljuk apró darabokra testét, hogy a kitinpáncél alól kihámozzuk lelkét, s reflexeiből rájöjjünk életmódjára, tetteinek miértjére. Semmi közünk életének körülményeihez.
Mikor már végképp kiforgattuk mindenéből és ő utolsó erejéből még elszállna szöget verünk szárnya maradványaiba és kiölünk belőle mindent ami miatt még itt volt e vidéken.
Mi sem vagyunk mások egymás szemében csak csótányok. Rajszögre tűzött minket az élet, s a körülöttünk lévők bíráló, szemrehányó tekintete, álarcuk mögötti röhögésük, lekezelő szavaik. Hiába vagy a barátom, hiába nézek a szemedbe nappal, vagy éjszaka, hiába ismerem éned nem tudok már hidakat építeni. A körökből csak buborékok maradnak. nincsenek párok, s a két fél egymásra találása is csak pillanatnyi álom. Olyan gyorsan múlunk el, hogy holnap már nem is fogsz emlékezni rám.
egyek vagyunk mind a sok közül, örökké egyedül, végtelenül magányosan.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése