Megkopott a fénye a dolgoknak körülöttem és bennem; elhatalmasodik rajtam a vágy az újdonság iránt. Mindegy,hogy mi az; ember, érzés, hang, kép, hatás, íz, tevékenység vagy éppen lustaság; a lényeg, hogy felfelé mozdítson és ne szakadjanak rám ugyanazok a szerencsétlenségek,amik egy évvel ezelőtt. Persze ennyi idő után már egyértelműen látom mit csináltam rosszul és az átok hogyan fordult könnyedén áldásba,de mégis azt érzem évről évre, hogy most már tényleg nem lesz szerencsém többé.
Tudod attól függetlenül, hogy sokat panaszkodom valahogy mindig sikerül kihoznom a szépet a dolgokból, ha máshogy nem, hát magamat alakítom a körülményekhez, hogy azok elfogadhatóvá váljanak számomra.
Így a félidőben, határidőkkel, megszorításokkal karöltve valahogy megint elveszítettem a célokat és nem hallom meg a hangokat. Addig alakítottam magam mások igénye szerint, hogy megint nehezen találok majd vissza önmagamhoz.
A szívemben meg van hely, lehet jönni bátran, ismét nyitott vagyok a társadalomra és jelentem feltámadni látszom hamvaimból. Szeretem a péntek meg szombat estéket, amikor leülök az ismerős-ismeretlenek mellé és elvágjuk a vonalakat. Szép dolgok ezek. A szar egyik legvarázslatosabb szépsége; lételem.
De! Hogy olyan közel engedjek magamhoz embereket, mint egykor az már talán teljesen elmúlt és kiveszett. Talán az oldalak is ezért ennyire üresek mostanában, nem tudom, erre még nem találtam magyarázatot. Most inkább csak megtöltöm az üres foltokat színnel meg szaggal meg újabb emlékekkel, amikre később hivatkozhatok és kíváncsian várom mit hoz majd az idei nyár...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése