Elcsukló hangod az éjszakába fojtod. Most nem lát senki, most nem hall senki.... Magunk vagyunk, csak te és én a semminek közepén. Hallom sóhajod, de nem látom szemeid, nem tudom mire gondolsz, vagy mi van a lelked mélyén. Éjjeli rabló búskomorság, szelíd nyugalom, forróhideg remegés. Szívünk csordultig telt fájó emlékekkel, kínzó vágyakkal és a jövő bizonytalan messziségével. Túlnőnek rajtunk problémáink, a gondok évről évre egyre kínzóbbak, egyre hatalmasabbak, valóságosabbak és ijesztőbbek lesznek. Egykor vadul üvöltöttünk az éjszakába, nem törődve a következményekkel, legyőzhetetlenek voltunk és ismertük egymást. De a nappalok egyre kínzóbbak lettek, nem jött többé az édes üdvösség, semmi nem volt, ami felszabadítson minket a következmények alól.
Idővel megtanuljuk elhallgattatni magunkban a fel-feltörő érzelmeket, s átadni magunkat a rabszolga Napnak, látszólag nyugodt körülmények között. Mélyre süllyedünk életünk vizében, az árbóc régen eltörött már, nincs már hajónk,s egyedül úszunk a roncsokon.
Titkaink halkan csobogva folynak ki belőlünk, lábjegyzetekként éjszakáink forgatókönyvében. Őrülten keresem az írót, eszeveszett módon próbálom megérteni a történetét és ezt a kegyetlen játékot amit játszik veled, de nem találom,sehol sem találom....elveszett bennem.
Fekete szemekkel, gúzsba kötött végtagokkal nézem végig, ahogyan elfolynak mellettem a történetek.
El sem tudjátok képzelni mennyire meg vagyok rémülve.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése