syncope

Megszűnt az idő és a tér is. Abban a pillanatban feleslegessé vált minden. Eltűnt minden, amit az ember egy negyed élet során megtapasztalhat. Nem volt levegő, nem volt gondolat és nem tudtunk mozdulni. Csak az az édes-veszélyes mosoly terített be maga körül mindent. Félelmetes ereje volt még így, magán kívül is. A tökéletes tudattalanság. A pillanat, amikor a minden mindegy helyét átveszi a semmi sem mindegy.
Hogyan is élhetnénk túl ezt? Együtt, kézenfogva, amikor megfagyok az érintéstől.
Az útkeresésből mostanra csak tévelygés maradt, zuhanás a cseppet sem kecsegtető események felé.
Nem tudom elválasztani egymástól a dolgokat; az évek során annyira az enyém lettél, hogy megint csak magamat hibáztatom amiért nem figyeltem oda eléggé. Ha baj van mindig az az első, hogy keressük a hibát. Hogy hol ütöttek lyukat a rendszerben. Összeesküvés-elméleteket gyártunk a megmagyarázhatatlanra, aztán széthullunk.
A hogyan tovább-ra egyetlen válaszom sem maradt. Gyenge vagyok, végtelenül gyenge. Nem tudlak két lábon állva a földön tartani, magamat sem tudom.

Félek. Segítség kell.