breathless

Egyszer meg fogom tanulni, hogy az egyedül töltött óra áldás, nem pedig átok. Hogy visszanézni és visszatérni nem szenvedés, csupán csak kötelesség. Hogy a tárgyak, vagy a hangulat ami rám telepszik bizonyos helyeken, meghatározott helyzetekben kihasználható, nem pedig legyőzendő.
Karokba font életünk a legtökéletesebb dolog, amit kényszer képzetek talán már sosem múlnak majd felül.

Mi is megtanulunk helyesen élni.

Sok ember közt vagy a leginkább egyedül

"Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakát- magányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet."

Eszeveszetten kapaszkodnék a darabokba még ezer év után is. Rövid és szellős hónapokat magunk mögött hagyva egy pillanatra megint ránk esteledett. Fél-ember lettem a legcsodálatosabb és legvisszataszítóbb módon. Nincs nyoma egyetlen befejezett mondatnak, érzelemnek, de még csak éjszakának sem. Mindegy merre indulok, folyton visszakanyarodok és szedegetem a morzsákat, a szélfútta darabokat,de valami mindig hiányzik. Még ha túlcsordulok sem tudok betelni semmivel. Kifogásokat keresek és nem ismerek magamra a hangokban.
Látom az elégedett tekinteteket, hogy annak látnak akinek akarnak látni, hogy nem kell csalódni és még ha megingok sem gondolom komolyan; kifordult játék lett csak hajdani álörömöm.
Emlékeket akarok, érezni az elmúlást; hogy minden éjszaka "a nyár utolsó éjszakája" legyen.
A lelkét akarom mindennek.

A lét határain

megint elviselhetetlen a lebegés. Nem mámort jelent csak bizonytalanságot. Eltűnni vágyást,de ugyanakkor nem elszakadást.
Visszafordulni a régibe, mert abba az irányba igenis vissza lehet...
De nem lesznek már kezek. Szárnyak maradnak csak és messzebb visznek, mint eddig bármi.
Döntéshozó-képességem magaslatán hoznék rosszakat, de természetem már soha nem fogja engedni. Így van jól, marad nekem a fele mindennek.

Every dog has his day

Most már csak szeretném megtanulni elfogadni, hogy nem kell nagyembernek lenni. Hogy kicsi és jelentéktelen emberként is lehetek boldog és nem kell leirigyelnem a "lányokról a szoknyát" és a férfiak szájából azokat a lenyűgöző szavakat.
Hogy mindig van holnap, hogy egyszer majd nekem is lesz lehetőségem és nem az a fajta, ami rajtam múlik, hanem ami az ölembe hull édesen és gondtalanul, mint olyan sokatoknak.
Hogy tartozom majd valahova, nem ezer meg egy helyre félig ki-beépülve, kiégve és érdektelenül...
Hogy az ajtóban majd megszorítjátok a kezem, visszarántotok és a fülembe súgjátok,hogy ne menjek, most már tényleg ne menjek el többet, a zsebembe csúsztatjátok boldogságom kulcsát és én eldobok mindent, engedek a vágyaimból és egyszerűen lehetek önmagam nélkül felszabadultan és kiszolgáltatottan valaki más, valaki emberibb.
A boldogság mindig az egyszerű emberek privilégiuma volt.

Ladybird

Mennyire számít,hogy eltaláld a megfelelő hangnemet.
Száraz tényeket tudnék csak közölni most az állapotommal kapcsolatban- pont olyanokat amik néhány évvel ezelőtt még egy színes kalandregénybe illettek volna komoly bonyodalmakkal, homállyal és szebbnél szebb leíró részekkel.

Különös érzés megint visszatérni ebbe a közegbe. Olyan könnyedén változik meg minden a színektől, a fényességtől és eszeveszett szokásoktól. Néhány órára újra kezemben érezhetem a világom, irányíthatom a rezgéseket és mindig elhiszem, hogy az élet tényleg csak ennyi.
Olyan jó újra útra kelni, megszabadulni mindentől, ami a földön tart és hagyni magam az érzéseknek.

Cseppfolyósak lesznek az éjszakák...

...

Most már minden számít. Minden szó - kimondott vagy elhallgatott - , a tettek, ahogyan egymásra nézünk,de még azok a percek is amikor eszünkbe sem jut a másik. Párkapcsolatok - sikeresek és bonyolultak - , barátságok - őszinték és felszínesek.
A sok megfelelni vágyástól átitatott, vagy éppen önfeledt és teljesen felszabadult órák és napok között megint eltűntem. Ugyanaz a forgatókönyv minden évben, minden ciklusban.
Én mindig bíztam a jövőben,de most már semmiben sem tudok a jelenen kívül. Eszeveszetten rohanok az emberek mellett, hogy egy percre se hagyjanak egyedül, hogy soha ne kelljen már nélkületek levegőt vennem.
Csak ezek a normális elvárások ne lennének,ne nehezednének rám, hogy nekem ennél sokkal több kell és nem fogom már soha megkapni magamtól.
Felemészt a tudat,hogy már soha nem kezdhetem előről.
A játék mindig ugyanúgy fog végződni.

A lehető legtökéletesebb

Yonderboi - Egyenes labirintus

Kicsit majd kevesebbet járkálok

Kicsit majd kevesebbet járkáljon

Lassacskán kialakulnak a dolgai.
Nevezd alakulásnak.
Ez alakulás.
Szépen, hidegen, gonoszul, vadul.
Itt lakik, így jön-megy, ez ő,
az meg valaki más,
még épül, de már rajta
a tető.
Ez van, ezek itt nincsenek,

ezek és ezek fájnak,
és ez egy seb volt. El van vakarva.
Akármit megvesz, olykor megveszik,
amit, ahogy kiván: előbb a vásár,
csak aztán a kivánság,
ez megy - mióta is? Egy idő óta.
Van aki rászáll,
egész kis tömeg,
úgy, mint a mézre,

várják, elvárják, végül is kivárják,
és nem szállnak le róla.
Előbb felel, mielőtt kérdezik,
látja is, érzi jól, ha meg-
felel nekik, nyugodtan hátralép.
Lépjen csak hátra,
úgysem engedik el. Ne még.
No majd,
előbb-utóbb, ám az még

majd odább van.
Áll, és úgy tűnik, hogy aligha fog talajt,
mint keringőző párocskák a bálban,
nem fogja meg senki, nem fogja semmi sem,
nem zavarja, ha nézik. Bárki nézzen.
ez jó lehet. Jó és veszélyes.
S bár elég sokat hagytak rá
elég sokan,
mégis nehezen hagyják ott, pedig,

hiába, úgysem érik el. Ahol
őt úgysem érik el. Semmi sem ér,
nagyjából így el van rendezve az
egész, egészen
nélküle.
Valami zakatol.
Mintha zakatolna valami. dobol a füle,
dobol a szív, dobol a vér.
Egyszer majd hová fog bámulni zavarába'?

Kukorelly Endre

Xénia

Adj, adj és még adj! Gátlás nélkül, mohón,
ahogy szeretkezel, adj, ahogy napozol:
nem tudva, mért vagy, ki vagy, kié s hol vagy!
Ma add, mit kaptál. Hamispénz a "holnap".

Fodor Ákos

Majakovszkij-szerető

"Engedjetek!

Ne gátoljatok.
Akár hazugság ez,
akár igazság,
nem ülhetek itt csendesen.
Nicsak - amott
a csillagokat megint lenyakazták,
s mint a vágóhíd, vérszennyes a menny.
Haj, maga!
Ég!
Kalapját kapja le, hallja?
Jövök!

Süket.
Alszik a Mindenség,
mancsára hajtva
a sok csillag-kullancsos, hatalmas fület."

Eörsi István fordítása

Lomha szíverek

Cím nélkül

Talán nem is kell szó mindenre és meg kell elégedni a dallamos csenddel.
A szemeidbe nézve képtelen vagyok sémát erőltetni rád, csupán egy látszólag zavarosan, mégis tudatosan megszerkesztett alkotást látok.
Mint minden egyes mű elemzésénél most is részletekben, síkokra bontva kell szétboncolni az előttünk elterülő, szemmel látható, ésszel felfogható és szívvel megélhető esztétikumot.
Térbeliségét és időbeliségét tekintve állandósult szerkezetről beszélhetünk, ám esetünkben nem a korszellem, a történelem eseményeinek alakulása, vagy az aktuális társadalom-politikai helyzet lesz a legfőbb befolyásoló tényező. A három alappillér itt sokkal szimplább; a tér a szoba, ami körülvesz minket (bár néhány szakaszban kitekintést nyerhetünk a városra is) ; az idő pedig szimbólum. Saját jelentésrendszert létrehozva komplex költői képként is értelmezhetjük a sokak által üldözött, hömpölygő, alaktalan, végtelenül véges eszményített fogalmat. Akár a mikro-, és makrokozmosz, élet és halál, jövő és múlt, lehetőségek és korlátok, a kezdet és a vég szintéziseként is tekintünk rá: félelmes ködöt von a változékony hangulat fölé.
Stílusa csapongó, a retorikus elemektől, az egyszerű népies (becézgető) vonásokon át az argóig minden fellelhető az alkotók sokszínűségéből adódóan, ami lényeges bizonyítéka a bizonytalanságnak. (Hogyan is lehetnének biztos alapok anélkül hogy tudnánk, mit is akarunk pontosan létrehozni?)
A zeneiség eszközeivel és erős vizuális hatásokkal, finom erotikával és olykor vulgáris szenvedéllyel áthatott sorok önkéntelenül is lelkünk mélyére másznak felforgatva mindent, olyannyira, hogy már nem számít kik vagyunk külön- külön, csak az, hogy egyességünkkel miféle úgy minőséget hozhatunk létre.
A költészet gyöngyszemévé válhatna az életnek eme legsúlyosabb darabja, a lélek őszinte sóhaja, ha címet kap még azelőtt, mielőtt az alkotók lelépnének a színről kétségektől mardosó, fuldokló szíveikkel.

Hősöm.

Csak az a szörnyű az egészben,hogy senki, de tényleg egy árva lélek sincs, akivel megoszthatnám, hogy mennyire boldog vagyok most, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy mennyire többnek érzem magam a szellemi táplálkozás ilyesféle módjától.
Van még bárki,akit érdekel ez?
Komfort vagyok csak nektek, nem több egy üres kelléknél...

Alázat

Nincs rá magyarázat, nincs miértje, csak megtörténik, mint amikor szépen lassan és csendesen, némán sikítva és vértelenül szenvedve szerelembe esel

...

Slow down

Folyton megakasztja bennem valami a szavakat, csak dadogás marad és érthetetlen rezgések hosszú sora. Ok nélkül merengek nem létező dolgok felett és megfoghatatlan múltam darabjait próbálom újra meg újra felszínre hozni és motivációt meríteni belőle, vagy akár intést.
Kiterítem magam elé az emlékeket és mint sakktáblára úgy pakolom rájuk a jövevényeket a kontrasztokat, párhuzamokat figyelembe véve, tologatva; ugrálva az idő síkjaiban.
De félúton mindig megakadok.
Kártyavár szerűen hullik szét bennem valami ekkor, varázsütésre, mintha egy szó elég lenne a szerencsétlen sorsszerűséghez. Vagy éppen a szavak hiánya.
Néha úgy érzem magam , mint aki ezer életet megélt már, de van amikor bedőlök lelkületem ártatlan és szemérmesebb oldalának s riadtan bámulom a hanyatló sorsokat.
Hajlamos vagyok mártírnak, vagy éppen jó embernek hinni magam, amiért fejvesztve rohanok tönkretett életek és defektes személyiségek után, pedig mellettük is csendben hallgatok, mélyelemzéseimmel aljas módon csak önmagam próbálom igazolni.
Eszeveszetten próbálkozom felnevelni magam az életre, felelős döntéseket hozni és megtalálni azt a valamit ami végre motivációt és akaratot sulykol belém. Tudom, hogy rajtam múlik és azt is, hogy minden csak döntés kérdése, de elhiszem,hogy van még időm elbújni.
Ha tehetném én tényleg bíznék és tényleg őszinte lennék. Csak tudnom kéne, hogy végre van esélyem komolyan csinálni.
A többi meg mehetne a levesbe...

Folyton visszafelé megy az idő

Olyan vagyok mint szélcsendben az ágról leválni készülő levél, melynek szárában egyszercsak megpattan valami,
és magától elindul lefelé

Oravecz Imre

Én tényleg belehaltam.

Hogyha kell

Tudod az van,hogy most már képtelen vagyok bárhogyan definiálni a dolgokat,vagy különbséget tenni pozitív és negatív között.
nem tudom,hogy mennem kéne-e vagy maradnom; hagynom,hogy gyere, vagy üldözni el messzire, hogy még véletlenül se bánthassalak.
Annyi mindent szeretnék, annyira szeretném megváltani azt a maréknyi embert, hogy beléjük halok szépen lassan. Mikor tudom végre a tudtotokra adni, hogy meghalnék értetek?
Klisé vagyok. Se több, se kevesebb.
Társadalmilag alultáplált, kárhozatra ítélt, akarattalan és képtelen.
Szeretnék jól lenni.
szeretnék mindent birtokolni.

Lehetnél.

Régen még mindenki neve elé makacsul befurakodott az az "a" betű, hogy önmaga egyszerűségével parancsoljon tartást, küllemet és kizárólagosságot. "a", azaz határozott névelő, amikor tudod,hogy csak egy van és ilyen többé nem lesz más.
Lassan szivárgott el a határozottság; két, maximum három év alatt. Kezdetben csak kezdőbetűkre szakadt, ma már csak pontok vannak.
Három pont. Három hónap. aztán egyre több. 2 x 3 + 1 = 7 , mint meseszám.
Azt hiszed itt most valami csodálatos jönne, igaz? Én is mindig azt hittem. vagy talán csak remélem. Folyton kétségbe ejt a tudat, hogy egy darab sem szökik már föl a lelkemből a számra, vagy a szívemből az agyamba. Gúzsba kötött engem is a vágyakozás a normálisra.
Eszeveszetten próbálkoznék küzdeni érte, hogy tényleg azt a lányt lásd, aki vagyok. azt az elveszett, életunt, hedonista, örökké szorongó kis senkit, akitől mindenki csodát vár és aki annyi csodát tesz. Folyton játszom, holott én voltam mindig a realista a csapatban; akármennyire is álmodozó, vagy naiv szemléletmód is furakodott eszméim elé.
Ordítanék a tükörképemmel,hogy most már tűnj el és adj vissza magamnak és had álljak ezzel az arcommal eléd és ítélkezz végre felettem.

Kellek-e, mond?!

runaway

Egyetleneim

A kicsik mindig nagyban játszanak.

Pörögnek a napok, az órák,a percek, a pillanatok,az emlékek; nincs időm megállni. Egy percre sem tudok egyedül maradni. ismét.
Lassan kezdem el újra megkeresni a magányt és tudatosítani,hogy "ez nem az" és nekem nem is ez kell.
Kegyetlenül széttép a gondolat, hogy már nem magam mellett játszom.
Kiáltanék,hogy kellek magamnak, tényleg kellek és álljak már le, mert semmi sem marad.

Csak egy kicsi darabot kérek újra önmagamból. valami apró kis emlékeztetőt. A színeket, az utcákat, a tereket és azokat az illatos oldalakat.
Hol vagy kislány?

Folyton
fejbe vág
a
VALÓSÁG

ezért szállok ki belőle.

Megoldás

Ha egy percre sem maradnék egyedül soha nem lenne zavar a fejemben. Az utolsó lélegzetvétel ez az őrült hajsza, fejetlenség, és kudarcok hosszú sora előtt. Annyira elvakítanak a vágyak, a talán-ok, a minden hiánya, hogy elfelejtek gondolni a többi (és valóban) haszontalan dologra.

Egy teljesen irreális valóságképet nyomnak a képembe a napok, hogy "szokd meg, vagy szökj meg." Néha kicsit sajnálom,hogy hozzászoktam, mert így talán már sohasem találok vissza. pedig szeretnék, tényleg. Bár nem tudom minek,ha "boldog (?)" vagyok. Boldog-boldogtalan-ön-meg-tartóztatás. Nem tudom azt mondani,hogy kifordult minden, mert hazudnék. Csak annyira más. annyira könnyed. annyira veszélyes.
Annyira elvesztettem önmagam.
Nem tudom,hogy hiányzik-e.
Korlátok között vagyok a legszabadabb.

Bárcsak újra meg tudnék szólalni...

Kicsit sem vagyok felkészülve a kudarcokra.

szimpla szerda

Egész testemben remeg a szívem.
Van-e olyan, hogy túl őszinte?
Van-e túl sok és túl kevés?
Vannak-e egyáltalán határok?
Lehet-e jobb?
lehet-e rosszabb?

Még mindig üres a papír a "hogyan tovább" - nál.

fulladás.
patakok.

insomnia

Elvesztem valahol félúton.
Sokkal nehezebb ez a folyamat, mint gondoljátok. Annyi mindent kéne hátra hagyni, elfelejteni és erőszakkal kitoloncolni a hetekből és hónapokból, de legfőképpen az álmokból és a jövőképből.
A baj az, hogy miután ezeket megteszem rájövök, hogy nem vár rám semmi, nincs hova meneküljek, mert annyira nem az én világom ami ezen kívül van. Annyira nem tudok benne önmagam lenni, hogy csak sodródom jobbra-balra. Nincs mit várnom, nincs mire várnom, nincs miért küzdenem, mert így semmit sem akarok.
És ha nem is mondom ennek a legfőbb oka a nélküled.

Semmi sincs rendben.

Soha nem vagy itt, amikor igazán kellenél.
Soha nem leszel igazán az enyém.
Soha nem fogod látni az igazi énem.

faltól falig rohanok folyton, valami beüt, valami szétszakít; újabb hálók, újabb kapcsolatok; elveszek és megveszek mindenütt és mindenkiért.
Édes-huncut mosolyom annyira jól mutat mégis a falakon; kiteszem a polcra, nézem, és ha hosszú ideig nézem egy lehetek vele. Azt mondom,hogy "jó nekem" és jó is lesz nekem. Tudom. Csak ne jönnél mindig, hogy szétrombold. Bárcsak látnád, bárcsak tudnád..... bárcsak el tudnám mondani mi vagy Te nekem.

igazából mindig rohadtul egyedül vagyok.