Cím nélkül

Talán nem is kell szó mindenre és meg kell elégedni a dallamos csenddel.
A szemeidbe nézve képtelen vagyok sémát erőltetni rád, csupán egy látszólag zavarosan, mégis tudatosan megszerkesztett alkotást látok.
Mint minden egyes mű elemzésénél most is részletekben, síkokra bontva kell szétboncolni az előttünk elterülő, szemmel látható, ésszel felfogható és szívvel megélhető esztétikumot.
Térbeliségét és időbeliségét tekintve állandósult szerkezetről beszélhetünk, ám esetünkben nem a korszellem, a történelem eseményeinek alakulása, vagy az aktuális társadalom-politikai helyzet lesz a legfőbb befolyásoló tényező. A három alappillér itt sokkal szimplább; a tér a szoba, ami körülvesz minket (bár néhány szakaszban kitekintést nyerhetünk a városra is) ; az idő pedig szimbólum. Saját jelentésrendszert létrehozva komplex költői képként is értelmezhetjük a sokak által üldözött, hömpölygő, alaktalan, végtelenül véges eszményített fogalmat. Akár a mikro-, és makrokozmosz, élet és halál, jövő és múlt, lehetőségek és korlátok, a kezdet és a vég szintéziseként is tekintünk rá: félelmes ködöt von a változékony hangulat fölé.
Stílusa csapongó, a retorikus elemektől, az egyszerű népies (becézgető) vonásokon át az argóig minden fellelhető az alkotók sokszínűségéből adódóan, ami lényeges bizonyítéka a bizonytalanságnak. (Hogyan is lehetnének biztos alapok anélkül hogy tudnánk, mit is akarunk pontosan létrehozni?)
A zeneiség eszközeivel és erős vizuális hatásokkal, finom erotikával és olykor vulgáris szenvedéllyel áthatott sorok önkéntelenül is lelkünk mélyére másznak felforgatva mindent, olyannyira, hogy már nem számít kik vagyunk külön- külön, csak az, hogy egyességünkkel miféle úgy minőséget hozhatunk létre.
A költészet gyöngyszemévé válhatna az életnek eme legsúlyosabb darabja, a lélek őszinte sóhaja, ha címet kap még azelőtt, mielőtt az alkotók lelépnének a színről kétségektől mardosó, fuldokló szíveikkel.