Slow down

Folyton megakasztja bennem valami a szavakat, csak dadogás marad és érthetetlen rezgések hosszú sora. Ok nélkül merengek nem létező dolgok felett és megfoghatatlan múltam darabjait próbálom újra meg újra felszínre hozni és motivációt meríteni belőle, vagy akár intést.
Kiterítem magam elé az emlékeket és mint sakktáblára úgy pakolom rájuk a jövevényeket a kontrasztokat, párhuzamokat figyelembe véve, tologatva; ugrálva az idő síkjaiban.
De félúton mindig megakadok.
Kártyavár szerűen hullik szét bennem valami ekkor, varázsütésre, mintha egy szó elég lenne a szerencsétlen sorsszerűséghez. Vagy éppen a szavak hiánya.
Néha úgy érzem magam , mint aki ezer életet megélt már, de van amikor bedőlök lelkületem ártatlan és szemérmesebb oldalának s riadtan bámulom a hanyatló sorsokat.
Hajlamos vagyok mártírnak, vagy éppen jó embernek hinni magam, amiért fejvesztve rohanok tönkretett életek és defektes személyiségek után, pedig mellettük is csendben hallgatok, mélyelemzéseimmel aljas módon csak önmagam próbálom igazolni.
Eszeveszetten próbálkozom felnevelni magam az életre, felelős döntéseket hozni és megtalálni azt a valamit ami végre motivációt és akaratot sulykol belém. Tudom, hogy rajtam múlik és azt is, hogy minden csak döntés kérdése, de elhiszem,hogy van még időm elbújni.
Ha tehetném én tényleg bíznék és tényleg őszinte lennék. Csak tudnom kéne, hogy végre van esélyem komolyan csinálni.
A többi meg mehetne a levesbe...