Nevermind

Gondolkoztál már azon,mennyire nem ismered az embereket?szerinted ők tényleg azok,akiknek mutatják magukat?Nem hinném.vegyünk példának mondjuk téged.Mikor kilépsz az ajtón boldog vagy?Úgy érzed ez minden amit szeretnél?Az az ember,akit látnak az valóban te vagy,vagy csak az aki szeretnél lenni?Vagy épp ellenkezőleg,korlátok közé vagy szorítva és semmi többet nem tudsz kihozni magadból.Beülsz az iskolapadba,teljesítessz,vagy csak üldögélsz,mintha árnyék lennél,esetleg harsány bekiabálásokkal és drasztikus magamutogatással jelzed nekik,hogy még mindig képben vagy.Szünetben látszólag nagyképűen és magabiztosan vonulsz el köztük,máskor meg füled-farkad behúzod,hogy csak észre ne vegyenek.
Imádkozol egy-egy átsuhanó tekintetér,egy kellemes szóért,vagy azért,hogy észre vegyék mennyire,de mennyire nem vagy rendben.Nem mondanád ki,semmi pénzért nem mondanád ki.Tulajdonképpen ők semmit nem tudnak rólad.Hiszen mi az amit látnak belőled?Azt látják,amit akarod,hogy lássanak.eltelhet így akármennyi idő,nem fogják tudni a titkod.Nem fognak ismerni.De nem is kell.Örülsz majd belül,hogy soha nem tudták,hogy az lehettél,aki voltál;nem több és nem kevesebb.
Évek múlva aztán ott virít a neved a nyomtatott sajtó hasábjain.
Szerzőként,bűnözőként,hírességként,közemberként,vagy egy új könyv írójaként.hirtelen érdekelni kezded őket.ő volt az?Nem,nem az lehetetlen...Vele nem történhetett ilyen,ő más ember,más ember volt...
Csörög a telefon az irodádban.A titkárnő vékony,fásult hangon szól bele.
"egy régi ismerős szeretné látni."
Kíváncsi vagy az emberekre,még így 35 évesen is.Beengeded,hátha tanulságos lesz.Seszínű,üveges tekintet mered majd rád.Ismerős lesz,de nem tudod honnan aztán megpillantod a titkát.Elcsuklik hangod.
"Hát eljöttél"...könnybe lábadt szemekkel kavarog benned múlt és jelen.
esélyek,remények,csalódások,lágyság,harag,öröm és valami sós íz veszi be újra fásult szíved várát.Akármennyire is szeretnél ellenállni,nem tudsz majd.Nem is akarsz.
forró lesz az éjszaka lehelletetektől,de szó nem hagyja el a szátokat.Nem kérdezed,honnan jött,ki ő most,van-e családja,nem érdekel.nem akarod pusztítani az emléket,abból már kinőttél.
Hagyod,hogy tested beszéljen helyetted,csak egy-két mámoros szót sugsz majd a fülébe.Elalszol a karjában,mint oly sok évvel ezelőtt.

Hajnalban ébredsz az ablak alatt elszaladó munkásbusz hangjára.Oldaladra tekintessz,hát nem csak álom volt.Nincsenek már benned érzések.A múltad kitörölted.Egyetlen éjszaka érted el azt,ami évtizedek múltával sem sikerült.Rövid cetlire vésed az utolsó szavakat,könnybelábatt szemekekl magadra erőlteted szűk farmered a hozzá illő pasztel színű tunikával,belebújsz körömcipődbe és odalépsz hozzá még egyszer,utoljára.Végig simítod borostás arcát,majd végleg megszabadítod attól,ami összeköt titeket.Hátat fordítassz és az ajtó felé indulsz,magadon érzed kérő,szenvedő,belenyugvó tekintetét.résnyire nyitod ajkad,némán szólsz.
Ő csendben visszahajtja a fejét,tudta,hogy így kell lennie.Reggel aztán maga elé veszi a papírlapot és onnan merednek rá az azóta erőteljessé vált betűk.Egy szó,egyetlen szó bámul majd rád füstösen..akkor már mindketten csak emlékek lesztek.egy ártatlan világ emlékei.