Remegne a lábam. Aztán egy kicsit a lelkem, majd a szívem, s később talán a tudatom is. Nyújtanám feléd a kezem,a pillanat hosszú lenne, keserédes gyönyör, felkavaró, de beteljesületlen. A nagy költők szerint az igaz szerelmek mindig plátóiak, csak kicsit megfoghatóak. Őrültek és öngyilkosak. A nagy válságok időszaka ez. Belehalunk az életbe, vagy ő hal belénk. Az a baj a szerencsével,hogy utána elviselhetetlen lesz az üresség. Kapsz egy marékkal a boldogságból, eltékozlod és akkor,csak is akkor fogod érezni mindennél jobban a súlyát. A görcsös akarás és eszeveszett próbálkozás súlyát. Igazából soha nem arra gondolok,mint amit kimondok. Én az vagyok, aki őszintén szól hozzád, burokban, kegyesen, de mégis félreérthetetlenül. Kinőttem a hazugságaimból. Nem hazudok, de igazat sem mondok, ha az fáj Neked, vagy zavart kelt benned. Tulajdonképpen soha semmit nem mondok nektek. szavaim üresek, kevés jelentés tartalommal. Közérdekű közhelyek segítő szándékkal, de érdektelenül.
A semmiről beszélek megint.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése