Tagadás

Hogyan is mondhatnám el azt, amit szavakkal nem lehet?
Nem azért, mert annyira hatalmas, esetleg különleges, vagy annyira a tiédnek, vagy magaménak érzem.... egyszerűen magam előtt sem találom a szavakat. Minden percben falni akarom szemed a szememmel, vagy harapni ajkad, de soha többé nem akarlak látni. Rettegem a pillanatot, amikor majd alakod körvonala feldereng előttem. Béna leszek és gyermeteg, nevetős, pirulós, béna kisleány, aki még a kezét sem nyújthatja feléd. Tagadni fogunk? tagadni kell. Veszett ügy ez anélkül is. Hát tessék, kimondtam. Feketén fehéren néz mindenki a szívembe, amit magam sebeztem meg, idegen kéz nem ért hozzá. El kell tűnni, el-el innen örökre!

Plakátmagányban ázó éjjelek

Mégis mit vársz tőlem?
meguntam a nagy szavakat..... bárkinek feltárom már magam, bárkinek beszélek bármiről. Nincsenek titkaim, tetteimet nem szégyenlem, akármennyire is szégyenletesek. Az ember megtanul ember lenni és rájön, hogy ehhez nélkülözhetetlenek a hibák (bár én sosem láttam őket azoknak) és a rossz döntések. talán egyszer majd rájöttök, hogy a dolgok amiket teszek, számomra szükségletek és kötelező jók, amiket nem akarok elhagyni. Én ebben élem ki magam. Ki amiben jó.....
Véget ért megint valami, amit nem lehet feledni, nem szabad bánni és egyáltalán nem kell belőle tanulni. El kell tenni, hogy ott pihenjen csendben a másik kettő mellett. Olyan sok gyönyörűséget kaptam én már ezektől a nyári hónapoktól, hogy felérnek egy tinédzser egész életével.
És még sincs kedvem beszélni rólam.
Az enyém,az enyém, csak az enyém. Soha nem veheted el tőlem :)

Nem kell a nagy finálé, ahogy nem kellett a nagy bekezdés sem, csak a két megszokott dolog ott benne a közepében amitől tudom, hogy ez még mindig az, amire vágyom, amit Veled kell, hogy átéljek. Olyan reményekkel sétálok ki az édes semmittevésből, hogy a következő bármennyire is elkötelezettebb lesz nem végzet lesz, hanem valami sokkal csodálatosabbnak a kezdete.

An eagle in your mind

Én csak annyit akarok, hogy mozdulni tudjak. Hogy újra legyen erő a kezeimben és akarat a fejemben. Mit ér a tudatom cselekvés nélkül? Csak üres szavak...
"Szeretném,ha...El akarom mondani....Meg akarom tenni"....
Soha nem teszünk semmit, csak csendben nézzük a leomló falakat, mintha ezek a rettenetesen fájó dolgok nem is velünk történnének, hanem egy idegennel, akihez semmi közünk és nem befolyásolja lelki állapotunk.
Hirtelen jöttök és hirtelen mentek el üres emlékeket, vagy színültig telt éjszakákat magatok mögött hagyva. Mintha a napoknak nem is lenne közük egymáshoz, néha meg mintha négy napot sűrítettek volna egymásba.
Képlékeny, ruganyos,ragadós,olvadó idő. Te fájsz nekem a legjobban.

Értetek élek.

Ha tehetném...

Szerelmes lennék mindenkibe,
odaadnám magam mindenkinek
mindenkinek odaadnám mindenem,
de nekem még egy világ maradna.
Visszakérnék mindent amit adtam,
vagy amit elvettetek,
keményen dörgölném az orrotok alá a számlát.

Ha tehetném minden napom másnap lenne.

Látomás

Kicsi, fekete bogarak. Párosával járnak körbe a megszokott helyeken jobbra-balra szaladva az ismeretlen ismerősök vonásain. Ki vannak képezve a látványra; küldetésük megtalálni. Eszükkel tudják, hogy meg kell lennie, hogy nem veszhetett el csak úgy, a föld nem nyeli el a dolgokat, ahogyan régen tanultad. Néha éles villanások cikáznak el előttük, hátrahőkölve fognak padlót, de nincs baj. Tudod, estek ők már nagyobbat is. Kicsik még ahhoz, hogy a valóságot megkülönböztessék a képzelet ügyes-bajos játékaitól. Szűkülnek-tágulnak környezetük és állapotuk kénye-kedve szerint. nem uralhatod őket. Poloskáik ők testednek. Rabul ejtette őket az érzés; homály, sűrű köd nehezíti meg számukra az utazást. Felderengnek olykor-olykor a Világ szépségeitől, de semmi sem lehet már annyira elbűvölő, mint az az arc, amit mindenkiben keresnek. De mi lesz, ha megtalálják? Gyenge szívük fel van-e készülve a fényesen ragyogó, tökéletes szépségre? Bizonyára belehalnak.

Vakítsatok meg, hogy ne érezzek fájdalmat.

Se elevenen, se holtan

Noé bárkája: állatkert
úszik az ég alatt. Megszelídített fák, gyepágyak, sápadó virágok
tapadnak szomjasan a hűs talajba, csenevész bokrok, füstölgő,
korcs szenvedélyek;
a rég letarolt őserdőnek csak hamva, üszke itt a kedélyeket borzongató séta.

Nyelvem alatt valami vad madár
elhalt rikoltása, torkomban oroszlánok tompa bődülése,
talpamban, izmaimban
a párduc és a farkas nesztelen lopakodása, s én, fehér ingben,
vasalt ruhában,
civilizáltan álldogálok; ketrecen, rácson kívül visszabámulok
a ködbe, nedves, villózó sötétségbe. Álarc az arcom, íme, lássátok,
mulattat engem is e majmok torz, trópusi vidámsága...

Idegeimben
egy el nem robbant robbanás feszül, s titkolt félelem borzongatja bőröm,
mikor a szél, halkan és óvatosan, védtelen hagyott hátam mögött
a nyírt pázsit füvére lép.
Üvöltenék, menekülnék - ó, vissza,
vissza az időbe -

valami új és ismeretlen borzalom előtt ismert és elviselhetőbb borzalmakba.
Hiába futok, nincs visszaút,
magam vagyok a bárka és a vízözön.
Elárasztottam minden tájat, tengert,
s elérek minden bolygót, remegő sápadt csillagot.
Kénytelen úszom, áradok. Nem élhetek
szörnyű szerszámaim, a gépek nélkül: a mindenségben
építem meg új Ararát hegyét.

Bábi Tibor

Arccal a falnak a kamion ha közeleg*

Mióta vágytam már ezt a fájdalmat? Most itt van hát és két marékkal lakmározok belőle. Idegen arcokon keresem a megoldást - hogyan lehet valaki ennyire idegen? Agyamat zavaros gondolatok terítik be, ideges emlékek az elmúlt napok éjszakáiról. Megtorpanok, hogy az érzések sodra elindíthasson.
Pontosan ismerem már ezt az érzést. Minden egyes pillanata és rezdülése régi ismerősként köszönt álmaimban. Undorodom attól amit ti vérnek és emberi természetnek neveztek. Ha egy kicsit is uralkodhatnék magamon nem tört volna ki az, ami már fél éve váratott magára. De talán jobb is így. A fájdalomtól, ha megbénulok is, legalább érzem, hogy élek és nem olyan üres minden, mint az elmúlt időkben.
...És belefúrom magam, hogy újra enyém legyen ez az érzés.

Swain - Elmondani mindenkinek
(deep/tech)

Mond hogy normális vagyok és mindenki abnormális ki most a kapitalista demokrácia amerikai édes álomjába ringatja magát és érzései pitiáner kis ösztöneit és létfenntartásait sem képes harmóniában tartani, mert a társadalom depressziója és feleslegessége gyermekkorától a mélybe vonja, hogy kihasználhassa a pánikrohamját, mely belesodorja a befolyásolhatóság fortyogó bugyraiba...
Kihasználnak, ugye tudod? Élősködnek rajtunk, látod?*

Olyan hihetetlenül marják a torkomat az érzések...

Neohippik

A vándor cirkusz útra kelt és meg sem állt az őrület határáig. Nem több az egész, mint út az ego-k és ének között. Nagyon koszos és nagyon őszinte. Csalódott és felszabadult végtelenített utakon. Kalandozás. Vélemények és szubkultúrák családja. Mindenki ismerős valahonnan, de ez az ember mellettem hozzánk tartozik? Annyira kevés kell a boldogságunkhoz...
(És többet még mindig nem árulhatok el az utazásaimról, mert abban a pillanatban szertefoszlana az emlékük.)