.

Azt akarom,hogy azért szeressetek, aki vagyok. Azért aki lehetek mellettetek ezekben a tökéletlen helyzetekben. azt akarom, hogy megtaláljam a saját utam és ne Ti mutassátok meg nekem. Érezni akarom, hogy van jövőm és nem csak a hibáim szakadnak szüntelenül a fejemre. Tudnom kell, hogy számít a véleményem és szükség van a kezemre, amikor a szakadék szélén állsz. Azt akarom, hogy mindent megtegyünk majd egymásért és ezért ne kelljen elbukni senki másnak. Én nem akarok ártani, vagy csalódást okozni. Fel akarok szabadulni a terhek alól és meg akarok felelni az összes elém állított elvárásnak. Szükségem van rá, hogy végre tisztán lássam a határaimat és legyen egy egészséges énképem.
Nyugalmat akarok és bizalmat.
Őszintén, tisztán, önzetlenül.

Némán szeretünk

Elcsukló hangod az éjszakába fojtod. Most nem lát senki, most nem hall senki.... Magunk vagyunk, csak te és én a semminek közepén. Hallom sóhajod, de nem látom szemeid, nem tudom mire gondolsz, vagy mi van a lelked mélyén. Éjjeli rabló búskomorság, szelíd nyugalom, forróhideg remegés. Szívünk csordultig telt fájó emlékekkel, kínzó vágyakkal és a jövő bizonytalan messziségével. Túlnőnek rajtunk problémáink, a gondok évről évre egyre kínzóbbak, egyre hatalmasabbak, valóságosabbak és ijesztőbbek lesznek. Egykor vadul üvöltöttünk az éjszakába, nem törődve a következményekkel, legyőzhetetlenek voltunk és ismertük egymást. De a nappalok egyre kínzóbbak lettek, nem jött többé az édes üdvösség, semmi nem volt, ami felszabadítson minket a következmények alól.
Idővel megtanuljuk elhallgattatni magunkban a fel-feltörő érzelmeket, s átadni magunkat a rabszolga Napnak, látszólag nyugodt körülmények között. Mélyre süllyedünk életünk vizében, az árbóc régen eltörött már, nincs már hajónk,s egyedül úszunk a roncsokon.
Titkaink halkan csobogva folynak ki belőlünk, lábjegyzetekként éjszakáink forgatókönyvében. Őrülten keresem az írót, eszeveszett módon próbálom megérteni a történetét és ezt a kegyetlen játékot amit játszik veled, de nem találom,sehol sem találom....elveszett bennem.
Fekete szemekkel, gúzsba kötött végtagokkal nézem végig, ahogyan elfolynak mellettem a történetek.
El sem tudjátok képzelni mennyire meg vagyok rémülve.

Éjszakák

Betalálnak az éjszakák. Elrejtjük a világ elől a bizonyítékokat és később egy ember sem fog már emlékezni rá. Tetteinkben összefüggést keresni felesleges lenne,érdek hajt minket és megfejthetetlen vágyak. Ezeregy énünk összeolvadni nem képes, a leglehetetlenebb helyzetekben fogalmazódnak meg bennünk a legelvetemültebb gondolatok. Akkor, amikor igazán bizonyítani kéne erőnk eltűnni látszik és megtenném,de nem tudom.
STOP.

Az állapotok gyakran változnak, néhány durvább lökés után már teljesen más embereket látsz magad előtt,mint azelőtt. Kifordulunk önmagunkból és egy másik énünk tör elő. Nem is ismersz minket. Azt hiszed már minden porcikánkat átjártad, pedig még csak a szájpadlásunkig értél el. A java még csak ezután jön!
Figyelj!

El kell tünnöm innen

Hónapok óta ez az egyetlen normális és kézzelfogható gondolat, ami megszületett a fejemben. Itt már minden túl szűkös, túl közeli és mégis oly' távoli. A minden van és a semmi egyszerre, féktelen éjszakák üres hajnalaikkal. Nappal meg csak a szenvedés. Már nem napokért élünk, vagy éjszakákért, hanem csak szimpla pillanatokért. A felejtés pillanatai ezek a továbblépés lehetőségének könnyed nyáresti illatával.
Ezeken a sorsfordító évfordulókon megállunk egy pillanatra és keressük a magas víz nyomát. Hogy megtaláljuk-e még valaha nem tudhatjuk. Hosszú és kegyetlen évek után még mindig nem érettünk meg az élet hatalmas dolgaihoz. Ujjainkat tördelve várjuk az újabb és újabb eseményeket bizakodó szemmel nézve a jövőbe,de ez a város már halott számomra. Talán csak az emberek, vagy a folytonos veszteségek miatt van ez, de szépen lassan kiöl belőlem minden reményt és minden jóérzést. Én tudom, hogy ezzel nem vagyunk egyedül és ez máshol más városokban ugyanígy megtörténik más emberekkel is, de már biztosan tudom, hogy nem kell itt lennem. Semmi keresni valóm ezen a helyen azon a ponton, ahol most állok mélyen önmagamban. Hajt a vérem egyenesen a vesztembe.


Fura emlékeim vannak erről az ideges éjszakáról Las Vegasban. Már öt éve volt? Hat? Száznak tűnik. Olyan csúcsnak, ami sosem ismétlődik meg. San Francisco a hatvanas években nagyon különleges élettér volt. De nincs magyarázat. Nincs a szavaknak, vagy a zenének, vagy az emlékeknek olyan keveréke, amely megközelítené azt az érzést, hogy tudod, hogy ott vagy és élsz, a világnak abban az időbeli és térbeli sarkában. Őrültség volt minden irányban, minden órában. Izzott a levegő mindenütt. Fantasztikus egyetemes érzés volt, hogy akármit csinálunk, az helyes, hogy nyerők vagyunk és azt hiszem ez volt a biztosíték arra az érzésre, hogy vitathatatlan győzelmet arattunk minden fölött, ami gonosz és öreg. Nem kegyetlen, vagy katonai értelemben. Arra nem volt szükségünk. Egyszerűen érvényesült az energiánk. Minden lendületünk megvolt. Igen, egy gyönyörű magas hullám tetején lovagoltunk és most kevesebb, mint öt évvel azután felmész egy meredek hegyre Las Vegasban és Nyugatra nézel. A megfelelő szemmel majdnem meglátod a magas víz nyomát. Ez az a hely, ahol a hullám végre megtört és visszagördült.

Tape Underground - Hetedik barát

Egy kócos kis denevér,
Aki épp a csillagomhoz ér,
Kiült a pára az ablakon,
Lepedő alatt a fájdalom
Most nem figyel, nem pihen úgy, ahogy én,
Nem szalad el,
Magába ringatózik át a fény, a sötétség,
A Hetedik barát...



Most az a szép, ami csendben hallgat,
Befelé lát, álmodja a szavakat,
Könnyen felejt el engem,
Ha sikerül, a széken a helyemre ül...



Levelek gyülekeznek a fa alatt,
Minden költözik innen,
Megint üvegen a szám,
Nem is szerettelek igazán,
Azt hiszem, jó minden így,
Az ágyam is nélkülem,
Ha rajtam ringatózik át az ősz, a tél,
A hetedik barát

Iszony

Megkezdődött az igazi június. Az évnek azon szakasza ez,amikor.....
mindenki más beleveti magát a felhőtlen nyárba, nekem pedig elkezdődik a poklok pokla évről évre más alakot öltve és kitart egészen az első fesztiválig.
Készülsz beülni a kádba, fejted le magadról a ruhát, de a fürdőszoba köve már tele van véreddel és könnyeddel. Sorra tűnnek elő a mély sebek a lelkedből és testedről egyaránt. Nem tudod,hogy most a könnyeid vagy a véred sűrűbb-e.
Megalázva ülök a szakadó esőben, kiforgatva önmagamból, eltompítva a zajos világ hangját. Becsukom a szemem, de a kezek egyre jobban szorítanak, húznak vissza a valóságba elszorítva a vér útját az agyig, nem gondolkozhatok.....
Aztán a kezek a magasba törnek és fent még jobban szorítanak, a lelked már rég összecsuklott.
Őrjöngés.Düh.Harag.
A sikító szél mélyen karcolja dobhártyám és elönt a száraz részegség. forróhideg remegés.
Ugrani készülsz,de már a legalján vagy a világodnak. nem ölheted meg az érzéseket.
Remegve kulcsolom magam köré karom, zilálva alszom el, lila ködös álmokba ringatva magam.

U Can Dance

18+

Elfelejtettem miért szorul mindig ökölbe a kezem és miért fog el a hányinger amikor azokra a dolgokra gondolok. Elfelejtettem mi az a görcsös érzés a hasamba és azt is, hogy miért kell sírnom,amikor látom magam mellett az elsuhanó tájat. Elfelejtettem miért kell sírnom, amikor boldog vagyok és miért akkor, amikor szomorú. Elfelejtettem kikben bízhatok meg és kik azok akiknek én sokat jelentek. Elfelejtettem hogyan kell megkérdezni valakitől, hogy minden rendben van-e és nem tudom milyen érzés beszélni róla, amikor tőlem megkérdezik.
Alapvető érzelmek tűntek el az életemből, amiket bármikor behelyettesíthetek egy-egy felkínálkozó gondolattal, eszmével, látvánnyal,hangzással, vagy bármi mással.
A tudatos tudatmódosításból csak az öntudatlanság maradt.

Taposunk egymáson

Apró kártevők ízeltlábának kopogásától hangosak a folyosók. Cipelik testük mind három részét észrevétlenül míg rossz helyre nem tévednek és megrémítik a tudatlan embert, aki fél a természet hatalmas erejétől. Diszharmóniában élünk velük, csak élősködünk egymáson.
Közel hajolunk, hogy aprólékosan vizsgáljuk testének fura vonásait, undorítónak látjuk, összefacsarodó arccal bámuljuk, pedig lehet, hogy ő a legszebb példány fajtájából. Mi nem tudhatjuk, más szemmel nézünk rá, ezt a szépséget meg nem érthetjük. Mikroszkóp alatt szabdaljuk apró darabokra testét, hogy a kitinpáncél alól kihámozzuk lelkét, s reflexeiből rájöjjünk életmódjára, tetteinek miértjére. Semmi közünk életének körülményeihez.
Mikor már végképp kiforgattuk mindenéből és ő utolsó erejéből még elszállna szöget verünk szárnya maradványaiba és kiölünk belőle mindent ami miatt még itt volt e vidéken.

Mi sem vagyunk mások egymás szemében csak csótányok. Rajszögre tűzött minket az élet, s a körülöttünk lévők bíráló, szemrehányó tekintete, álarcuk mögötti röhögésük, lekezelő szavaik. Hiába vagy a barátom, hiába nézek a szemedbe nappal, vagy éjszaka, hiába ismerem éned nem tudok már hidakat építeni. A körökből csak buborékok maradnak. nincsenek párok, s a két fél egymásra találása is csak pillanatnyi álom. Olyan gyorsan múlunk el, hogy holnap már nem is fogsz emlékezni rám.
egyek vagyunk mind a sok közül, örökké egyedül, végtelenül magányosan.

someone else

2008. Aug. 26, kedd 14:40
helicopter hozzászólást fűzött a bejegyzésedhez:

"szerintem tök aranyosak voltunk régen. így visszaolvasva a hülyeségeinket, nem tudom, hogy sírjak-e vagy röhögjek, vagy egyszerűen csak mindkettő. de mostmár legalább nem csodálkozom azon, honnan ez a fene nagy hírünk, és miért néznek ránk olyan furcsán a klubban. meg úgy az egész 2007, még mindig ott tartunk egy kicsit, és már nemsokára 2009-ben leszünk. és igazán nem kéne már, hogy itt legyen, mert volt közben egy 2008, ez a csodálatos nyár, egy balatonsound, egy minimal alkotótábor, botránylakás, hétvégék, hétköznapok, majdnem egy ozora ( ) és annyi gyönyörű dolog, amit 2007-ben nem kaptunk meg. és igen, MINDEN NYÁRON MEGKAPJUK A BOLDOGSÁGOT, csak mindig mástól és másmilyen formában. és ez így jó... mert mi mind együtt csináljuk ezt, komolyan."

*Let's stay young forever*
B. Sz. A.