Úszom a vizeken

Miután rájössz, hogy nem is attól a sok gyönyörűséget nyújtó szeméttől lett olyan az egyéniséged, mint ahol jelen pillanatban stagnál elkezdesz gondolkozni azon, hogy vajon mi kéne egy erős jellemfejlődéshez. Felmerül a kérdés, hogy mi lenne, ha újra ott tartanál, mint egy évvel ezelőtt, amikor annyira ártatlan voltál és szemérmes, az édes kicsi lány, akit mindenki annyira szeret, de a két énképe között leheletnyi párhuzam sem vonható. A hétköznapokon átlag ember voltam, egy azok közül a tipikus emberek közül akik kocsmákba meg koncertekre járnak és egymásra köszönnek a folyosón és hátrajárnak cigizni és lazulnak és semmi problémájuk nincs. Harmonikus párkapcsolat, elegendő alkohol, megfelelő zsebpénz, barátok mindenütt és édes öntudatlanság. Hétvégenként meg azokkal az emberekkel, akik jóval idősebbek nálam és sokkal tapasztaltabbak és keményen rajta vannak az életen. Egy árva,mégis varázslatos helyen keveredtünk össze állandóan, hogy elfelejtsük, ha van mit elfelejteni és tiszta lélekkel, de korán sem tiszta tudattal tobzódjunk az olykor érthetetlen mélységekig elmerülő csodálatos hangokban.
Nem tellett sok időbe míg rájöttem, hogy lehetetlen kettős életet élni és szakítottam a hétvégékkel amik helyett persze volt más, mert újra megnyitott a Club, de akkor már nem fulladhatott minden botrányba. Kicsi parádék voltak azok, utolsó szárnycsapások, az utolsó lélegzetvételek.
Közel egy éve keresem azokat, akikhez igazán tartozom, vagy tartoznom kéne. Hogy mi vagyok, ki vagyok és ki lehetek ebben az őrült nagy kavarban. Az egyeztetések valahogy mindig kudarcba fulladtak teljesen érthető módon. Minden apró kis társaság az életemben teljesen külön dimenziókat képvisel amivel nem is lenne semmi baj, ha el tudnám helyezni magam valamiféle metszéspontban. De nem tudom. Már nem is várom el magamtól. Időtől, helytől és arctól függetlenül élem énem egy épp megkívánt darabját, csak ezt valahogy ők nem értékelik soha. Ha meg másképp nem megy hát idomulok és a hamis próféták szkeptikus mosolyával osztom az igét arról, hogy az élet nem csak ennyi. Nem akarom,hogy egyikük megértse a másikat. Vannak emberek akiknek semmi közük nem kell, hogy legyen egymáshoz. Folyton azt látom, hogy apránként mindenki megtalálja a helyét ebben a hatalmas állatkertben csak én nem tudok asszimilálódni. Ebből fakadó viselkedésem miatt pedig lassacskán nem is lesz kik közé.....Nem jó ez így! Az egész őrült színjáték nem jó így! Mindig csak ez az eszeveszett próbálkozás marad, írjunk akár 2007-et, 2008-at vagy 2009-et.