Február 14.

Láttam azoknak a csodálatos embereknek az arcát akik a színpadról mutattak rám és mosolyogtam és egyáltalán nem számított,hogy gúnyosan vagy őszintén,de én álltam a fények és a fényképezőgépek kereszttüzében s tudtam,hogy ez most igazán rólam szól és senkivel nem kell törődnöm,mert egyedül érkeztem minden kötelezettség és elhivatottság nélkül tele félelemmel, ami végül hatalmas magabiztosságá alakult.
csodálatos volt,leírhatatlan és gyönyörű. Elképesztően más.
Csak az az egyetlen textil darab,ami olyan rútul hirtelen és kegyetlenül szakadt ki az életemből tette végül semmissé az egészet.
Én annyi mindent szeretnék elmondani nektek,de nem tehetem,mert az agyam leblokkolja az emlékeket. Én köszönöm Nektek,hogy magamra hagytatok, hogy megtaláljam önmagam.
Annyival lettem gazdagabb,hogy azt képtelen vagyok szavakba önteni.