Szendrői Csaba- Én így üvöltök

"Pirkadt.
És mi csak ültünk a domb tetején,
kicsiny kartondobozokba
rendszereztük magunk
baljós énképeit,
diktafonra hörögjük fel
a foszló identitásunk
dühödt rémeit,
és ez fiatalság,
és ez már múlt,
szinte avítt…

Egymás kezébe tuszkoljuk
a betekert szabadság
pólyájának mását,
elterülő szőlőtőkék
mezején szimatoljuk
az utolsó tutaj halvány sziluettjét.
Elúszott sok már,
csak a torz tükörkép dereng.
Mit álmodtunk? Hol Álmodtunk?
A föld forog velünk,
vagy csak alattunk reng?

Forradalmár ez itt mind.
Nem a vért szívná fogával
mint a többi,
csak a petyhüdt semmit nem akarás
igénye helyett
a szívzörejét hangosítja
fel,
és ömleszti,
mit ömleszti? Okádja
a valkűrök erejével,
és még csak ló sincs hozzá,
csak tajtékpipába égett akarat,
és ez nem bosszú,
ez nem szörnység,
csak egyszerűen a vadon ott tör fel,
ahol irtják a fákat.

Ez is csak anyag.
Szembesülünk a lényünk
lélektelen valójával,
amiben a molekulák
tudatot teremtenek,
és akkor van pofád azt mondani
hogy nincsen isten?

Ezt nem érdemes politikába,
meg vallásba folytatni.
Ennek nincs ideológiája,
a gúnyos mosolyodat
szájon törli a semmi,
amíg csak létezel,
a dilemmákat nem
oldja fel a legyintés,
miközben borospoharadba
fulladva zihálsz egy korty levegőért,
a végeláthatatlan a bizonytalan
a semmi
torkon ragad,
és te önmagad vagy,
míg más anyaga szemedben
hanyag koherenciát teremt,
a massza egységes sodródó
türelmetlensége
úgy porlik el, mint
a spontán elégett
temploma a máglyára
dobott léleknek. Vagy minek.

Te sem vagy emberebb
nálam, és én sem emberelem
magamat meg nálad jobban,
mint hűs eső faragott kopjafádra
koppan
a millió smink meg a maszk, ami lefolyt.
A pillantások miket loptam
a buszon, vagy miközben
a béremre vártam,
egy süllyedőbe lévő
hajó,
rémképe megmaradt nyomokban
a mítoszok helyett,
feltűrt ingujjal állunk
az éles szikla peremén,
és nem a megváltásra várunk.

Csodát magunknak teremtünk.
Alvó szemünk bogárja inkább rovar,
amint a csillárra tekint a fény,
nem vonzza el figyelmünk,
miközben te bánatod poklában
kapirgálod eltűnt emlékeid
negatívját,
itt a fiatalság,
a felütésre vár,
és úgy törődik majd veled is,
ahogy anyád
egykor
mint egy újabb gyermekkor,
kezedbe adjuk azt a semmit,
amiből valami lesz ,
és a fundamentumot
nem szenvedés kövezi majd,
hanem csak az a hit,
a hitbe vetett hit,
ami nem az idolt szórja eléd,
hogy inhaláld fel
véreres tüdődbe a klasszikus poklot,
ebben majd Dante sem sírja el magát
az utolsó fejezet végén,
itt az élhet igazán majd, aki halni tud,
és élni mer.

Mert ez az egyetlen út.
Szembesülj azzal,
hogy anyag vagy, és
az anyag
tudata lehetővé teszi,
hogy elfogadd,
anyagként
kiváltság
tudatában lenni
önmagad értelmetlenségének,
és hogy ezzel a tudattal
szembesülve
nem kell szemlesütve
megpengetni
búcsúszimfóniád
utolsó hangját,
mert mint matéria
kiváltságos dolog
tudatában lenni
a tudat tudatlanságával,
az értetlenség értése
közelebb visz annak elfogadásához,
hogy az értelmetlenség
az élet értelme maga.
Keressed az istent!
Ne okokat keress,
ne mentséget.

Ha van isten, nem hibázik,
nem hibázott.
Az üresség, amit érzel,
maga a minden,
és ez nem ad okot rá,
hogy a nihil tömje
szellemed két pofára
miközben a sarokban kucorogsz.

Állj ki te is a szikla szélére,
ne akard levetni magad,
ne akarj semmit. Egy pillanatra
törődj bele,
hogy amit látsz,
minden,
ép abból van amiből te.

Látod rímeket se adok hozzá.
Osszad be a szótagokat úgy ahogy akarod,
elfogyott a türelem, nincs bennem harag.
Te magadban vagy, és én vagyok az,
aki még így is veled marad.

Igen, szeretek élni.
így,
„Értelmetlenül…” "

...néha nem is tudod milyen emberekkel találkozol és kikkel élsz/éltél egy pici kis helyen.