Április volt,az ég esőt bocsátott ránk a magasból,hogy a pillanat örökre beleéghessen emlékezetembe. Üresen bámultam rád és próbáltam megérteni a végtelent.
Minden egyes betű leírása után veszítem el és törlöm ki vég nélküli kegyetlenséggel a mámor bódító illatát. Lágyan kapaszkodtunk egymás karjaiba,ahogyan elkezdte játékát a magasságos légtérben;majd néhány perc leforgása alatt szorítottam,hogy egy helyben maradhassak. Kényszeredetten hulltam a letaszítottak börtönébe. Megszólalt a hang és itt maradt velem, hogy ne érezzem annyira komornak és szürkének a bús eget.
Törvényen kívüli kapcsolatba kezdtem a mámor féktelen ízével és ő engedte,hogy folytassam befejezetlen munkáját Hiába is próbálnád kivágni belőlem az a hatalmas húsdarabot...senki nem törődik már a magadfajtával.
Építő jellegű pusztulás ez,a túlvilág halhatatlan munkálkodása erővel és szeméremmel. Függőséget okozó életerő és a lét maradékának apró öntudata.
Testet öltött bennem egy illúzorikus utópiába hajló megmásíthatatlan tény és elképzelés a jóságos élni akarásról. Minden éjjel itt ülsz mellettem, figyelsz síri csendben az ágyam egy nem létező szegletéből,hogy láncaiddal kapaszkodjak a semmi szédítő körforgásába.
Tűvel böki át a szűz hártyáját, a kaput végtelen és létező között. Aztán már minden csak fikció, zsarnok állatok önző szívének kéje;agyad egy rejtett pontjának fokozatos tágulása. Az érzések helyén csak feketelyuk marad és kielégíthetetlen boldogságkeresés zord világod ormán. A purgatóriumból úgy látszik nincs kiút;ha letépted angyalod szárnyát nem ragaszthatod össze mézzel és viasszal. Néhány tollvonás és nyoma sem marad a természetesen szintetikus önmegvalósításnak.
Ophelia,merülj dicső álmokba őrült fuldoklottan...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése