Belenézek abba a nagyon amerikai lámpába és csak tűnődöm. Rég múlt időkön merengek,aztán számba veszem a lehetőségeimet és kötelességeim hosszú hosszú sorát. De mégis kit érdekel, vagy kit kell,hogy érdekeljen ez az egész szarság, ha tudom,hogy itt vagytok és éltek velem megmásíthatatlanul és annyira kielégítően. Nem szeretek számot adni örömeimről,mert megijedek tőlük. meg kell,hogy ijedjek tőlük. Legalábbis a tapasztalatok [az a kevés] meg a statisztikák még mindig ezt mutatják. Letettem egy nagyon nehéz és nyomasztó terhet,csak az a baj,hogy azt a hatalmas álmot is el kellett,hogy üldözzem vele együtt. Hogy mi maradt utána?
Üresség. De nem az az üresség,amiről annyit kiabáltunk, hanem valami édes nihil és látszólagos szabadság. Persze tudom,hogy ez még mindig nem az az idill amire annyira vágyok, hiszen eldobtam mielőtt igazán megálmodhattam volna.
De tudod Te is,hogy szeretek a múltamban élni és folyton vissza kell,hogy rázódjak bele. Nem is nehéz egy idő után, olyan mintha el sem tűnt volna mellőlem az a puha bőr, édes száj, gyengéd érintés. Ne aggódj, azért semmi sem annyira tökéletes,hogy ne higgyem el.
Most a realitás talaján mozgok,de tudom,hogy nem hagytam el végképp azt a kamaszosan nagyszerű álomvilágot,amit hosszú évek során barkácsoltam össze eszeveszett próbálkozásokból,rászedett udvarlókból,testek költészetéből,létélményekből és azokból a fröccsöntött műanyag dolgokból. Ismersz s tudod nagyon jól, hogy vannak dolgok amiket képtelen lennék elhagyni és értelme sem lenne.
szeretsz engem és más már igazán nem számít. számítok rátok és nem kell,hogy mindig csalódjak. Fiókba teszem a darabokat,egészben; s nem engedem többé soha,hogy kifújja őket onnan a szél. egyre nehezebben hatódok meg...tudod azért mégis félek egy kicsit, hogy elveszek a nagyvilágban nyomtalanul.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése