Ki tudja merre...

Mit mondhatnék?
Soha nem fog ez az egész annyit érni nekem,hogy semmi közöm ne legyen magamhoz. Itt vagyok és élek,minden nap egyre nehezebben és egyre elviselhetetlenebbül. Boldog vagyok,persze,hogy boldog vagyok,mindenem meg van,ami az élethez kell és annál még milliószor több. Apró,édes kis örömök és hatalmas,hihetetlenül gyönyörű dolgok között élem a mindennapjaimat.
mégis hiába történnek velem. Abban a pillanatban,ahogy kilépnek az ajtón üresnek és kifosztottnak érzem magam. nem arról van szó,hogy kételkednék bármiben is csak érzem,ahogyan szépen lassan fogynak el belőlem azok a cseppek,amik a lelkemet táplálják..Még néhány hónap és tökéletesen elfelejtem ki is voltam,vagy mit akartam én az élettől. Boldogságom megöli énemet.
Gyűlölöm,hogy mindig körbevesznek ezek az ambivalens érzések. Mindig is tudtam,hogy nem közétek kellett volna születnem és veletek tovább mennem. Semmi közötök hozzám,mert nem hagyom,hogy közötök legyen hozzám. ha lenne kinek én tényleg beszélnék...