A Nyugalom.

Nagyjából fél kettőre felfaltam az összes érzést a sorokkal együtt. Kényszert éreztem arra,hogy feltűzzem hajam minden oldalról,csak azért,hogy még véletlenül se zavarjon semmi ebben a meghatott pillanatomban.
Tudod olyanok ezek a napok [volt már ilyen?], mint amikor sokkolják a beteget a pszichiátrián. Elönt valami hatalmas fájdalom,kiütnek és percek múlva az égvilágon semmi nem marad belőle csak valami hatalmas üresség,amit megint hosszú idő alatt töltesz majd meg tartalommal.
Mélyen ülő,mandulavágású szemekkel fekszem hanyatt az ágyon,arcomat a párnába fúrom,s lábaimat egészen a nyakamig húzom,hogy ne lássák ahogyan reszketek ettől az egészen érthetetlen dologtól. Aztán felkelek, cigire gyújtok, belekortyolok az alig másnapos kávéba [rohadt kevés benne a cukor], visszafekszem, a könnyek újra elborítják arcomat, aludni próbálok, zenét kapcsolok, asztal elé ülök, jobb lábon állok, bal lábon állok, két lábon állok.....már egyáltalán nem állok.
Elterülök a szőnyegen és próbálom elképzelni milyen lehet a csillagos ég alatt feküdni és hogy a csillagászok valóban annyira utálják-e a felhőket. Gondolod? Gondolom.
Szükségből,gondolom.Hogy mondhatsz ekkora hülyeséget,gondolod.Elbasztuk,gondolom.Nem lesz jó vége,gondolod.
Vörös szemekkel szaladok lefelé a lépcsőn,a nyakadba borulok és belezokogom,hogy mennyire szeretlek és,hogy mennyire köszönöm Neked,hogy túllépted a saját korlátaidat és mennyire vágytam erre-mindennél jobban vágytam erre-,hogy kimond. Pedig soha nem gondoltam volna,hogy valaha is kerülök ilyen helyzetbe. Aztán te mondtad,hogy szokjam meg, mert nekünk ez jutott és ezért nem érdemes és legalább nekem legyen eszem és,hogy én lány vagyok,nekem ezt nem így kell és tartsam magam és játsszam a szerepeimet-csak előtted ne-,mert ideje megtanulnom kinek melyik arcom kell mutatnom,mert ehhez is elég nagy vagyok már.
Csak azt nem értem még mindig ebből a félelmetesen nagy világból,hogy miért kell mindig tragédiának történnie ahhoz,hogy eljöjjön az a nagy megtisztulás,meg katarzis meg a többi túljátszott,túlértékelt kitalált lélekállapot. Tudom,hogy évezredek óta így csinálják;hogyne tudnám?! Hiszen imádok játszani vele,de az mégsem olyan szép,ha magam írom a történetem. Szerintem írjátok mégiscsak helyettem,mert akkor ott van benne a meglepetés meg sok ezer végtelen lehetőség,kín és végtelen boldogság.
A múltnak soha nincs alternatívája.

[köszönöm a Zandinak!]