Ópium

Katarzis egyszer,kétszer...ötször,hatszor.....

Április volt,az ég esőt bocsátott ránk a magasból,hogy a pillanat örökre beleéghessen emlékezetembe. Üresen bámultam rád és próbáltam megérteni a végtelent.
Minden egyes betű leírása után veszítem el és törlöm ki vég nélküli kegyetlenséggel a mámor bódító illatát. Lágyan kapaszkodtunk egymás karjaiba,ahogyan elkezdte játékát a magasságos légtérben;majd néhány perc leforgása alatt szorítottam,hogy egy helyben maradhassak. Kényszeredetten hulltam a letaszítottak börtönébe. Megszólalt a hang és itt maradt velem, hogy ne érezzem annyira komornak és szürkének a bús eget.
Törvényen kívüli kapcsolatba kezdtem a mámor féktelen ízével és ő engedte,hogy folytassam befejezetlen munkáját Hiába is próbálnád kivágni belőlem az a hatalmas húsdarabot...senki nem törődik már a magadfajtával.
Építő jellegű pusztulás ez,a túlvilág halhatatlan munkálkodása erővel és szeméremmel. Függőséget okozó életerő és a lét maradékának apró öntudata.
Testet öltött bennem egy illúzorikus utópiába hajló megmásíthatatlan tény és elképzelés a jóságos élni akarásról. Minden éjjel itt ülsz mellettem, figyelsz síri csendben az ágyam egy nem létező szegletéből,hogy láncaiddal kapaszkodjak a semmi szédítő körforgásába.
Tűvel böki át a szűz hártyáját, a kaput végtelen és létező között. Aztán már minden csak fikció, zsarnok állatok önző szívének kéje;agyad egy rejtett pontjának fokozatos tágulása. Az érzések helyén csak feketelyuk marad és kielégíthetetlen boldogságkeresés zord világod ormán. A purgatóriumból úgy látszik nincs kiút;ha letépted angyalod szárnyát nem ragaszthatod össze mézzel és viasszal. Néhány tollvonás és nyoma sem marad a természetesen szintetikus önmegvalósításnak.
Ophelia,merülj dicső álmokba őrült fuldoklottan...

Ki tudja merre...

Mit mondhatnék?
Soha nem fog ez az egész annyit érni nekem,hogy semmi közöm ne legyen magamhoz. Itt vagyok és élek,minden nap egyre nehezebben és egyre elviselhetetlenebbül. Boldog vagyok,persze,hogy boldog vagyok,mindenem meg van,ami az élethez kell és annál még milliószor több. Apró,édes kis örömök és hatalmas,hihetetlenül gyönyörű dolgok között élem a mindennapjaimat.
mégis hiába történnek velem. Abban a pillanatban,ahogy kilépnek az ajtón üresnek és kifosztottnak érzem magam. nem arról van szó,hogy kételkednék bármiben is csak érzem,ahogyan szépen lassan fogynak el belőlem azok a cseppek,amik a lelkemet táplálják..Még néhány hónap és tökéletesen elfelejtem ki is voltam,vagy mit akartam én az élettől. Boldogságom megöli énemet.
Gyűlölöm,hogy mindig körbevesznek ezek az ambivalens érzések. Mindig is tudtam,hogy nem közétek kellett volna születnem és veletek tovább mennem. Semmi közötök hozzám,mert nem hagyom,hogy közötök legyen hozzám. ha lenne kinek én tényleg beszélnék...

Vashing point

"Egy íróasztal mögött fej nélküli férfi ül csendben, majd a dolgozólámpa fényében fellapozza az összes arcát. Van itt önjáró próbababa, fehér labdákkal zsonglőrködő műkéz és különös, vetített városok, ahol ember és árnyék ki-be sétál. Varázslatokkal teli, furcsán sötét, öntörvényű világ Ville Walo & Kalle Hakkarainen cirkusza. Szürreális kirakós játék. Az előadás videotechnikába ágyazott bűvész- és zsonglőrmutatványok segítségével kutatja az ismeretlent, a kevéssé realisztikus előadásmód, a bűvész-trükkök és absztrakt mozzanatok segítségével próbálja megragadni a hétköznapi valóság lényegét. A darabban látható, megragadó képek és régi filmes anyagok az új digitális technológia segítségével kerültek a játékteret körbezáró három hatalmas vászonra. A Vanishing Point (Enyészpont) látszat és valóság, látható és láthatatlan között keres új kapaszkodókat. Mert a horizonton túl mindig van egy olyan pont - egy sarok, ahol befordulunk, egy ház, ahová belépünk, egy erdő, amely elnyel -, ahol már senki nem mondja meg, kik is vagyunk, és merre tartunk. Kivel ne esett volna meg, hogy séta közben olyannyira a gondolataiba merült, hogy egyszer csak azt sem tudta, merre jár? A magányos sétáló körül szertefoszlik a város, aztán egy ismerős lámpaoszlop, kockakő, az autók zaja vagy a galambok burukkolása visszarántja a földre. Kilép a moziból, becsukja a könyvet, vége az utazásnak. Csakhogy nyomtalanul eltűnni nem lehet, hiszen a gondolatok és az emlékek ellenállnak az időnek és a térnek: van, amikor több év csupán pár pillanatba sűrűsödik, és pár másodperc akár évtizedekre is meghatározhatja az életünket.
Az előadás videotechnikába ágyazott bűvész- és zsonglőrmutatványok segítségével kutatja az ismeretlent. Látszat és valóság, látható és láthatatlan között keres új kapaszkodókat. Tér- és időbeli utazásra hív az avítt és a modern technológia keveredésének segítségével."

A Nyugalom.

Nagyjából fél kettőre felfaltam az összes érzést a sorokkal együtt. Kényszert éreztem arra,hogy feltűzzem hajam minden oldalról,csak azért,hogy még véletlenül se zavarjon semmi ebben a meghatott pillanatomban.
Tudod olyanok ezek a napok [volt már ilyen?], mint amikor sokkolják a beteget a pszichiátrián. Elönt valami hatalmas fájdalom,kiütnek és percek múlva az égvilágon semmi nem marad belőle csak valami hatalmas üresség,amit megint hosszú idő alatt töltesz majd meg tartalommal.
Mélyen ülő,mandulavágású szemekkel fekszem hanyatt az ágyon,arcomat a párnába fúrom,s lábaimat egészen a nyakamig húzom,hogy ne lássák ahogyan reszketek ettől az egészen érthetetlen dologtól. Aztán felkelek, cigire gyújtok, belekortyolok az alig másnapos kávéba [rohadt kevés benne a cukor], visszafekszem, a könnyek újra elborítják arcomat, aludni próbálok, zenét kapcsolok, asztal elé ülök, jobb lábon állok, bal lábon állok, két lábon állok.....már egyáltalán nem állok.
Elterülök a szőnyegen és próbálom elképzelni milyen lehet a csillagos ég alatt feküdni és hogy a csillagászok valóban annyira utálják-e a felhőket. Gondolod? Gondolom.
Szükségből,gondolom.Hogy mondhatsz ekkora hülyeséget,gondolod.Elbasztuk,gondolom.Nem lesz jó vége,gondolod.
Vörös szemekkel szaladok lefelé a lépcsőn,a nyakadba borulok és belezokogom,hogy mennyire szeretlek és,hogy mennyire köszönöm Neked,hogy túllépted a saját korlátaidat és mennyire vágytam erre-mindennél jobban vágytam erre-,hogy kimond. Pedig soha nem gondoltam volna,hogy valaha is kerülök ilyen helyzetbe. Aztán te mondtad,hogy szokjam meg, mert nekünk ez jutott és ezért nem érdemes és legalább nekem legyen eszem és,hogy én lány vagyok,nekem ezt nem így kell és tartsam magam és játsszam a szerepeimet-csak előtted ne-,mert ideje megtanulnom kinek melyik arcom kell mutatnom,mert ehhez is elég nagy vagyok már.
Csak azt nem értem még mindig ebből a félelmetesen nagy világból,hogy miért kell mindig tragédiának történnie ahhoz,hogy eljöjjön az a nagy megtisztulás,meg katarzis meg a többi túljátszott,túlértékelt kitalált lélekállapot. Tudom,hogy évezredek óta így csinálják;hogyne tudnám?! Hiszen imádok játszani vele,de az mégsem olyan szép,ha magam írom a történetem. Szerintem írjátok mégiscsak helyettem,mert akkor ott van benne a meglepetés meg sok ezer végtelen lehetőség,kín és végtelen boldogság.
A múltnak soha nincs alternatívája.

[köszönöm a Zandinak!]

Tails.

Mit mondhatnék?csak hallgatok...
A bűnös emberek folyton csak hallgatnak.
Állok az ítélőszék előtt lehajtott fejjel és a képembe röhög és üvölt,üvölt belülről a hang: Nyugalom.
Aztán összecsúszik minden,de tényleg minden. Néhány előtted heverő darab miatt szakad szét az egész.Tudtam,hogy nem szabad őrülnöm,mert soha nem tapasztalt kínokat érek meg...megint.
nem a zuhanás számít,a leérkezés.

heads I win,tails you lose

Belenézek abba a nagyon amerikai lámpába és csak tűnődöm. Rég múlt időkön merengek,aztán számba veszem a lehetőségeimet és kötelességeim hosszú hosszú sorát. De mégis kit érdekel, vagy kit kell,hogy érdekeljen ez az egész szarság, ha tudom,hogy itt vagytok és éltek velem megmásíthatatlanul és annyira kielégítően. Nem szeretek számot adni örömeimről,mert megijedek tőlük. meg kell,hogy ijedjek tőlük. Legalábbis a tapasztalatok [az a kevés] meg a statisztikák még mindig ezt mutatják. Letettem egy nagyon nehéz és nyomasztó terhet,csak az a baj,hogy azt a hatalmas álmot is el kellett,hogy üldözzem vele együtt. Hogy mi maradt utána?
Üresség. De nem az az üresség,amiről annyit kiabáltunk, hanem valami édes nihil és látszólagos szabadság. Persze tudom,hogy ez még mindig nem az az idill amire annyira vágyok, hiszen eldobtam mielőtt igazán megálmodhattam volna.
De tudod Te is,hogy szeretek a múltamban élni és folyton vissza kell,hogy rázódjak bele. Nem is nehéz egy idő után, olyan mintha el sem tűnt volna mellőlem az a puha bőr, édes száj, gyengéd érintés. Ne aggódj, azért semmi sem annyira tökéletes,hogy ne higgyem el.
Most a realitás talaján mozgok,de tudom,hogy nem hagytam el végképp azt a kamaszosan nagyszerű álomvilágot,amit hosszú évek során barkácsoltam össze eszeveszett próbálkozásokból,rászedett udvarlókból,testek költészetéből,létélményekből és azokból a fröccsöntött műanyag dolgokból. Ismersz s tudod nagyon jól, hogy vannak dolgok amiket képtelen lennék elhagyni és értelme sem lenne.
szeretsz engem és más már igazán nem számít. számítok rátok és nem kell,hogy mindig csalódjak. Fiókba teszem a darabokat,egészben; s nem engedem többé soha,hogy kifújja őket onnan a szél. egyre nehezebben hatódok meg...tudod azért mégis félek egy kicsit, hogy elveszek a nagyvilágban nyomtalanul.

Leszokom,tényleg...

Csak annyit szeretnék idebökni,hogy ma jártam színházban. bábszínházban. Tudod ez olyan hely,aminek csak néhány napja van megszületésétől haláláig. A szép képeket mindig megölik. Inkább hagyok minimális emléket,hogy ne hiányozzon annyira.
Az emberek félnek belekeveredni.
Feltételeket is csak a nagyobb sikerélmény érdekében keresünk,aztán egy idő után beérjük annyival,mint amennyit terveztünk. Az sem baj,ha keserű a sör és nem jár nyereséggel,de ezután legalább már ezt is tudod. Számtalan izgalmas dolog van még hátra,tényleg. Lehet ez a jövő kezdete,de egy jól irányzott rúgással visszaküldhet keserédes múltadba.
Ha tudnád mennyi minden van ott....ha leülsz velem beszélgetni elmesélem ígérem és Te majd csak nézel rám hatalmas kerek szemekkel;nem akarod elhinni.
Itt vagyok és élek,a Világnak ennek az időbeli és térbeli sarkában.

Psychoelectro

Próbálok gondolkozás nélkül belekezdeni,de mindenki számára érthetően felvázolni a helyzetemet,ami talán nincs is.Nem szeretném,ha bármi különleges lenne benne,nem az a célom. Régóta nem szeretem azt a szerepet,amit magamra erőltettem,vagy inkább csak kipróbáltam. Talán azért kezdődött,mert túl különleges emberek közé csöppentem és egy kicsit szerettem volna felérni hozzájuk. alapjában véve sikerült is,hiszen tudom,hogy rengeteg mindent mutathatok fel velük kapcsolatban és el is értem,amit akartam. Nélkülözhetetlen lettem számukra. Csak tudjátok van ez a hülye emberi természetem és belekeveredtem. Hazudnék,ha azt mondanám,hogy nem akartam,mert mindennél jobban akartam. De talán erre jó ez a semmit mondó újév,hogy az ilyen dolgokat átértékeljük. Valamikor november környékén fakadhattam ki,hogy mennyire elegem van 2008-ból és legyen már vége. Azt hittem semmittevéssel telt,semmi hasznossal. Aztán szilveszterkor éjfél előtt hat perccel nekem is elgyengült a szívem,kizökkent az idő és engedte egy pillanatra látni az agyam a hatalmas világot a falakon kívül. A külsőségeken és formaságokon túl. Tudom,hogy a sikereim bennetek maradnak és sokkal többet kapok tőletek,emberek,barátaim,mint én azt valaha is gondolnám önző és kicsinyes szívemmel. az ember legnehezebb feladata túllátnia önmagán. Szeretném,hogy ez az év arról szóljon,hogy ezt megtanuljam és elhagyjam mennyekig szárnyaló valószerűtlen álmaimat. Felépítettem magamban egy jövőképet és elvárást,s lám most azon kell munkálkodnom,hogy a porig romboljam azt. Sokkal kevésbé fáj,mint gondoltam. Hiszen mennyire fájhat a nem létező jövőnk? Semennyire.
A tetteim meg nem én vagyok. Tudom,hogy azokat a rossz dolgokat a személyiségemben már nem fogom tudni elhagyni bármennyire is szeretném,mert egy részem örökre megrekedt azon a gyermeki szinten,ahol nem tudok dönteni jó és rossz között.
Majd máskor,majd máshol.Végszónak mindig gyenge.

I'll always remember. I'll always love you.

"...annyira durva, hogy benned van minden érzelmem és gondolatom. mintha egy kis fiók lennél a szívemben, amit bármikor kinyithatok, ha ott vagy mellettem... gyere vissza muszáj megbeszélnünk, mi történik. képtelen vagyok bármi normálisat mondani neki! annyira elveszettnek érzem magam, ha nem vagy itt!"

Drága 2008!