Sebhelyek

Tulajdonképpen tényleg nem tudtam volna megfogalmazni mi bántott igazán.Vagy csak túl sok mindent kellett volna elsorolnom.Az enyém volt,tényleg az enyém.És azt hittem nem vehetik el tőlem.Nem magamért csináltam,de értük sem igazán.Azt hiszem inkább csak bizonyítani akartam valamit,de rosszul sült el.Számítottam rá,hogy szét fog esni bennem minden,csak arra nem,hogy ennyire és ennyiszer.Aztán ahogy ez lenni szokott jöttek sorba a búfelejtő italok,és a tequila-határon rájöttem,hogy tényleg nem érdekel.Igazán nem érdekel.Nem szabad,hogy érdekeljen.Azon az estén nem.Megkaptam önmagamtól azt amit másoktól kellett volna és ez így volt jó,mert így tanultam belőle.Ismét.És nem érdekelt hogyan tekintessz rám,mert aznap éjjel mindent megtehettem.
A tudatom ködösítése után valahogy mindent sokkal tisztábban láttam.Persze mindig eljönnek azok a reggelek a felismerésekkel és sérülésekkel amiket önmagadnak vagy másoknak okoztál,de van úgy hogy ezek oly' mértékben eltörpülnek,hogy tényleg igazán,sohatöbbet nem fog érdekelni.Legalábbis egy darabig.
Bármit is csinálsz,vagy bármilyen nagy egésznek vagy is a része az elmúlás elviselhetetlen. Tudom,hogy nem hiába csináltam és tudom,hogy jól csináltam.És bárkinek bármit is hazudok jót tett,de ez,ami utánna van,ez elviselhetetlen.Talán nem is éri meg igazán kiszakadni a hétköznapokból,mert képtelenség visszatérni.Nem megy.És azt is tudom,hogy amíg így élek nem is fog menni soha.
Az enyém!Az enyém!Az enyém!