Talán teljesen más célja kellett volna,hogy legyen.Egyetlen percét sem bánom,mert az enyém.Az elsőtől az utolsóig.És ezt már nem vehetik el tőlem soha.Elteszem majd a 2007-es mellé,csak egy másik kategóriába.Eszembe sem jut összehasonlítani,mert ez a pár hónap teljesen másról szólt,mint egy évvel ezelőtt.Akkor még csak az alapokat fektettük le és mostanáig ápoltuk gondosan. Így a végén,az utolsó megragadható pillanatokban mégegyszer kihívom magam ellen a sorsom és hagyom,hogy átvezessen a következő mérföldkőhöz.
Kimerült vagyok,fáradt és üres.Érzem,hogy a testem sem bírja tovább.Ebben a hónapban nem volt szerencsém nyugodt éjszakához.A fesztivál után valami kifordult.Valami más lett.Aztán valaki más lett.Végül én is más lettem. Annyira,hogy a régi és új dolgok teljesen hatalmukba kerítettek.A nappalok lassacskán megszűntek létezni és már csak az éjszakák voltak.Belevesztem,nem tagadom.Soha nem tagadtam. Azóta soha nem vagyok egyedül.Tudom,hogy már soha nem leszek egyedül. Míg tavaly a szívemre,
idén az agyamra hatott a nyár.
Nem tudnám megmondani mi az elviselhetetlenebb.Egyrészt itt van ez az örökös vasárnap érzés.Tudod,igazán tudod,hogy az utolsó cseppig elfolyt és te semmit nem hagytál kárbaveszni,"mert adjuk meg a módját".Másrészről viszont ott van a jövő a jelenben de mégsem látod.Sokkal több kell a kötelességtudatnál,önuralomnál vagy bármi másnál ahhoz,hogy hátra tudjam hagyni legalább minimális mértékben.Hiába várna bárki változást nem megy.
Egy darabig biztosan nem megy.
Vár még ránk az indián nyár.
