Túl intenzív

... legszívesebben bezárnám egy hatalmas fekete dobozba, átkötném sok színes szalaggal, jeleket festenék az oldalára, aztán meg fognék egy hatalmas fejszét, három felé hasítanám és oda adnám három különböző embernek, hogy:
"Nesze bazdmeg kezdj vele valamit"
Te meg néznél rám értetlen mosollyal, megköszönnéd, aztán amikor kinyitnád és meglátnád az emlékeim meg azt a sok mindent megtorpannál és már nem mosolyognál.

Nem változik semmi.

2007 - 2008

.

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... ...egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked... És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... hogy valóban erős vagy... és valóban értékes.

apróság

Mondhatsz bármit, de nem változik semmi. Tehetsz bármit, de nem fog történni semmi. Értelmetlen szavak, felesleges cselekedetek. Társasmagány.
Bezárom magam mögött a kört lassan , de biztosan. Ha kívül rekedsz ott maradsz már végleg, ha szerzel helyet nem engedlek és belédhalok.
Túlzott végletesség, kapálózó akarat, rosszul időzített mondatok, fura helyek és helyzetek, megszokott monológ, elmaradt dialógus, a megszokás utálata majd őrjöngő hiánya.
Eszeveszett próbálkozás az újjal és a régi ellen; küzdelmek, amikben senki sem nyerhet, mindenki vesztes. Mindenki elvesz aztán meg mindenki elveszt.
Bámulom a semmit. Hagyom, hogy tönkre tegye a semmi nélküli egyszerű pillanatot, mert amikor semmi sincs az könnyed, elkötelezetlen,független,pártatlan,legyőzhetetlen; tökéletesen üres. Aztán megtelik tartalommal, kevéssel, közel sem elegendővel, képtelen és nevetséges hülyeséggel csak túl nagy szavak formájában. Az ürességből csend lesz.
Szeretném, ha ez a csend tiszta lenne, mentes mindentől, a hús gyengeségeitől, poggyász nélkül, ismeretlenül. Lehetetlent kívánok.
Váltsuk meg a világot, a maskara kötelező!*

.

Nincs olyan, hogy közben és nincs olyan, hogy vége. Nem kezdődik sehol és nincs egy konkrét kronológiai vonal ami mellett biztonságban haladhatnék, mint nyáron a cső a sátrak között. Emlékszem mennyire elveszettek voltunk amíg meg nem találtuk a néha kígyózó szörnyet, mennyire megnyugtatott minket, mekkora biztonságot adott abban a csodálatos kavarban. Sokat gondolok rád, sokat gondolok rátok. Jöttök, maradtok, elmentek. Jöttök és elmentek. Voltatok, maradtok. Fakultok és élénkültök. Nincs állandóság. Biztos, igaz, őszinte állandóság. Ami mégis van, az mindig fáj. Biztosan fáj és állandóan ott van.
Kell valami.

se ki, se be

Belefáradtam, hogy éjszakánként darabokba szedjem össze az életem. Belefáradtam és nem tanulok belőle. egyik lépés a másik után, egyik utca a gödörrel a másik után. Nem is látom már magam mosolyogni, nem is tudok már kedves lenni. nem is tudok már megnyílni.
Hogy lehet börtön az, ami ennyire felszabadít? Hogy tehet tönkre az, ami ennyire jó? Én nem szerektől függök, csupán érzésektől. nem az emlékeimet keresem, hanem a jelenemet. Jövőmet meg vesztem el. Azt mondjátok túl cinikus lettem. Én azt mondom csak sokkal többet engedek meg magamnak, mint amennyit elbírok. belekezdeni is gyűlölök...

Flashback

össze kéne rakni mi történik. egybe kéne látni aminek semmi köze egymáshoz. lehetne vallomás, lehetne marcangolás, lehetne feledés..... értelme nincs. lehetne más, kicsit kásás. lehetne őszinte. nem megy... megoldásra váró problémák sora magaslik íróasztalomtól két centire lebegve. hogyan hozhatnád ki belőlem? hogyan vehetnéd elő énemet? hogyan tehetnéd magadévá mi én már nem vagyok? kétszer dobok hatot míg más hatszor kettőt.
hangos őszinteség, halk hallgatás. fáj, hogy felesleges. meg kéne keresni a kapcsolatot, amit elveszítettem a világgal. megtalálható? érdemes? felesleges...
kemény drogokról folyik a vita. Áll vagy bukik, de legfőképpen rajtad...
Ki fog megfogni a legalján? ki fogja azt mondani, hogy eddig és ne tovább?
kemény témákat kéne tolni, ennél is durvábban. ha csináljuk legalább csináljuk őszintén, folyton hazudva. Annyira elválaszthatatlan, annyira megfoghatatlan. annyi minden lenne. Nem üres csak tiszta.Hova tűntek?

Metaforák helyzetünkre

Bizonytalan
minden.

Hol vagyok attól az
ifjútól, aki hittem a
világot – kesztyűként! – kezemre húzni.
Ujjaimat mozgatva könnyedén
érezni: igen, illik, rámszabott.
E kesztyű – harci kesztyű,
tenyéroldalt finom sodronyszövésű,
a perceken csillog vasalt fonákja
– vagy léha, másféle kesztyű,
selymes, kikészített bőr,
minek párját a kesztyűs jobba gyűrve
használatlan hordják, hanyag diszül.

Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt –
mit a remény! – bármi véghezvitel
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok?

Munka: igen – fáradságán lemérve
mindenesetre az. A szellem befogva
– malomba szél – és őröl.
Hol vagyok?
Műhelyemben, egynehányadmagammal.
Minden bizonytalan. De ez nem.

Valami kijön a hihetetlen türelmű
újraőrlésből. Talán egyetemes
lisztté emésztjük az alakra, súlyra
még oly egyenetlen gondolatokat.
Hogy ehető lesz-e?

De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat –
szövők vagyunk, és újraszőjük a
világ gubancos szőttjét. Persze az
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán
viselhető ruhává testesül.

Mindenesetre múlatjuk magunk,
ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel
lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni.

Olykor felhagyunk
minden foglalatosságunkkal hirtelen:
megbolydulunk szertelen izgalom áramától
átjárva, olykor felfakad unalom s csömör,
s ez elkedvetlenít egymástól minket.
Olykor felhagyunk –
és ilyenkor
az izgalom, éppenúgy a közöny
mélyén csillan tompán a félelem:
nem mindenkorra-e?
Nem verődik el
valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el,
ahol már semmi nincs?

És visszakullog mind, mivelhogy fél:
hisz odaki hang nem hallatszik el,
s érvényüket vesztik a szavak ott,
ahol már semmi nincs.

Folytatják szégyenülten
a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák
az erődben (megszakadt minden összeköttetés),
katonák, akik nem tudják, katonák-e még.
Végzik köteles teendőik tovább.
És mindenikben néma korholás,
mind a másikát vádolja, amiért azon
egy pillanattal előbb ütköztek ki
a pánik jelei.

Az odakinn, ahol már semmi nincs,
az üres hívás elzsibbad fülemben
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor:
mennyi időnk lehet, mennyi időnk,
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még,
míg semmivé likacsosít az
önutálat
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?

Petri György

.

Szeretem a mosolyod.

kalandozás

Görcsös ködfoltokat szaggatok magam előtt az úton térképek és bármiféle képek hiányában. szabályokról nem tudva szelem a villám macskakarmát, mely keményen hatol át Alberten. Tudom, hogy szellem vagy, szemem szerfelett megszűnt működni; csak hallucinálok. Képzeletem határtalan, a teljesen ismeretlennek tűnő, minden porcikámat ismerő helyeken dimenzió kapuk nyílnak meg előttem a nem is oly távoli Keletről; kincsek nélkül is értem miről beszéltek. Óvatosan rejtett hedonista énem tör elő egyre jobban a gondosan őrzött emlékekből, maradást és távozást nem tűrő, s egyszerre nem igénylő bajszos bosszúság ormai alól. Miniatürizált gondolatokból igyekszem maximális kielégülést felépíteni, de nyelvem egyre jobban megbotlik önmagában, pásztázó szemek állítanak neki csapdát, s végül kigáncsolom önmagam. Több bukást nem engedhetek meg. Tudom,amint mámorom foszladozni indul, s hagyom beleveszni a feszegető, terpesztő éjszakába a semmi ölébe hull ez is. Honnan is tudhatnám mit várhatok a megfoghatatlan dolgoktól mikor még csak nem is ízleltem?