No turning back

Csak egy színes absztrakt forma kavarok szüntelen a napok helyén. Pillanatokra sem állhatok meg, nem szabad látnom a múltat, amit lépésről lépésre jobban magam mögött hagyok. Hangosan üvöltik az arcomba a hangok, hogy nem erre vágysz te pici lány, fordulj vissza és égesd le magad mögött végre azt a hidat. De hogyan is tehetném mikor oly' régóta építgetem bánatból, sikerekből, könnyekből és ölelésekből? A jelenem is emlék már, a jövőm borzasztóan összetett kép,s megoldását még csak nem is sejthetem.
Mércénk egyre halálosabb, az egekig növeljük az adagot és megszeppenve állunk most itt, hogy vágyaink kielégíthetetlenek lettek. Kétségbe esve bámulunk magunk elé a nagy árvíz után, várva a hatalmas semmit ami ránk zúdul a mindenségből.
A földet kaparva keressük a még ép gyökereket, bármi apró kis fakérget,ami kapaszkodónk lehet a fájó hétköznapokban. Újra színes eső hullott alá az égből és esküszöm láttam az isteneket a szememmel. Minden valóság volt, ott voltam minden szegletben, semmit sem hallucináltam. kart a karba fonva térdeltünk oltárok előtt mindenünk feláldozva a pillanatnyi-az igazi-boldogság oltárán, tetteink következményét tagadva. Tudtuk, hogy élünk, hogy ez most igazán a miénk.
Buta szemekkel a Napba vigyorogva, fehér homokkal a cipőnkben, puha felhőn úszkálva könnyed bájjal törtem meg egyre jobban éjszakáról éjszakára; üresjáratokat színlelve az események között,s ezáltal szabadon hagyva az érzelmek lassú folyásának szánt medremet. Hiba csúszott a mértani egyenletbe, a szöglet nem lett bezárva, a szívem túlcsordul és azóta is csak csöpög, mintha nem kéne spórolnia a boldogság-élményekkel, mintha a szerelem a szívemben kiolthatatlan lenne. De Te,drága barátom, tudod, hogy elég neki egy gyenge nyári szellő és vihar mosta sivár, rideg szárasság költözik a nyugalmat árasztó vízpart helyére. Az én lelkem már csak ilyen; lángol és végül mindent feléget.