Cím nélkül

Talán nem is kell szó mindenre és meg kell elégedni a dallamos csenddel.
A szemeidbe nézve képtelen vagyok sémát erőltetni rád, csupán egy látszólag zavarosan, mégis tudatosan megszerkesztett alkotást látok.
Mint minden egyes mű elemzésénél most is részletekben, síkokra bontva kell szétboncolni az előttünk elterülő, szemmel látható, ésszel felfogható és szívvel megélhető esztétikumot.
Térbeliségét és időbeliségét tekintve állandósult szerkezetről beszélhetünk, ám esetünkben nem a korszellem, a történelem eseményeinek alakulása, vagy az aktuális társadalom-politikai helyzet lesz a legfőbb befolyásoló tényező. A három alappillér itt sokkal szimplább; a tér a szoba, ami körülvesz minket (bár néhány szakaszban kitekintést nyerhetünk a városra is) ; az idő pedig szimbólum. Saját jelentésrendszert létrehozva komplex költői képként is értelmezhetjük a sokak által üldözött, hömpölygő, alaktalan, végtelenül véges eszményített fogalmat. Akár a mikro-, és makrokozmosz, élet és halál, jövő és múlt, lehetőségek és korlátok, a kezdet és a vég szintéziseként is tekintünk rá: félelmes ködöt von a változékony hangulat fölé.
Stílusa csapongó, a retorikus elemektől, az egyszerű népies (becézgető) vonásokon át az argóig minden fellelhető az alkotók sokszínűségéből adódóan, ami lényeges bizonyítéka a bizonytalanságnak. (Hogyan is lehetnének biztos alapok anélkül hogy tudnánk, mit is akarunk pontosan létrehozni?)
A zeneiség eszközeivel és erős vizuális hatásokkal, finom erotikával és olykor vulgáris szenvedéllyel áthatott sorok önkéntelenül is lelkünk mélyére másznak felforgatva mindent, olyannyira, hogy már nem számít kik vagyunk külön- külön, csak az, hogy egyességünkkel miféle úgy minőséget hozhatunk létre.
A költészet gyöngyszemévé válhatna az életnek eme legsúlyosabb darabja, a lélek őszinte sóhaja, ha címet kap még azelőtt, mielőtt az alkotók lelépnének a színről kétségektől mardosó, fuldokló szíveikkel.

Hősöm.

Csak az a szörnyű az egészben,hogy senki, de tényleg egy árva lélek sincs, akivel megoszthatnám, hogy mennyire boldog vagyok most, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy mennyire többnek érzem magam a szellemi táplálkozás ilyesféle módjától.
Van még bárki,akit érdekel ez?
Komfort vagyok csak nektek, nem több egy üres kelléknél...

Alázat

Nincs rá magyarázat, nincs miértje, csak megtörténik, mint amikor szépen lassan és csendesen, némán sikítva és vértelenül szenvedve szerelembe esel

...

Slow down

Folyton megakasztja bennem valami a szavakat, csak dadogás marad és érthetetlen rezgések hosszú sora. Ok nélkül merengek nem létező dolgok felett és megfoghatatlan múltam darabjait próbálom újra meg újra felszínre hozni és motivációt meríteni belőle, vagy akár intést.
Kiterítem magam elé az emlékeket és mint sakktáblára úgy pakolom rájuk a jövevényeket a kontrasztokat, párhuzamokat figyelembe véve, tologatva; ugrálva az idő síkjaiban.
De félúton mindig megakadok.
Kártyavár szerűen hullik szét bennem valami ekkor, varázsütésre, mintha egy szó elég lenne a szerencsétlen sorsszerűséghez. Vagy éppen a szavak hiánya.
Néha úgy érzem magam , mint aki ezer életet megélt már, de van amikor bedőlök lelkületem ártatlan és szemérmesebb oldalának s riadtan bámulom a hanyatló sorsokat.
Hajlamos vagyok mártírnak, vagy éppen jó embernek hinni magam, amiért fejvesztve rohanok tönkretett életek és defektes személyiségek után, pedig mellettük is csendben hallgatok, mélyelemzéseimmel aljas módon csak önmagam próbálom igazolni.
Eszeveszetten próbálkozom felnevelni magam az életre, felelős döntéseket hozni és megtalálni azt a valamit ami végre motivációt és akaratot sulykol belém. Tudom, hogy rajtam múlik és azt is, hogy minden csak döntés kérdése, de elhiszem,hogy van még időm elbújni.
Ha tehetném én tényleg bíznék és tényleg őszinte lennék. Csak tudnom kéne, hogy végre van esélyem komolyan csinálni.
A többi meg mehetne a levesbe...

Folyton visszafelé megy az idő

Olyan vagyok mint szélcsendben az ágról leválni készülő levél, melynek szárában egyszercsak megpattan valami,
és magától elindul lefelé

Oravecz Imre