Kedvesem!

Arcaid közül én csak egyet látok, de az mindig itt lebeg előttem. Ez nem az az arc, amivel Te a Napba nézel, de még csak a Holdat sem látod vele. Nem fűződnek hozzá remények, csupán vágyak a túlsó partról. És mennyire hívna az a part! Drága létszabadság, ahol nincs veszedelem; ahol boldogság van és furcsán körülölelő nihil. A karjaidban becsukom az agyam. Szaporán veszem a levegőt, ha érzem, hogy közeledsz felém; nagyokat sóhajtok mikor elfordulsz tőlem, s sírnék én is ha megnyílnak szemeidben az ég csatornái. Illatod olykor csalóka, mintha egybeolvadt volna egész kültakaróddal, amit fóliákkal hántanak le rólad a vadak. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Emlékszem rád régről, amikor még annyira féltem tőled. Hatalmas voltál a szememben és elérhetetlen, s most, hogy együtt vetkőzünk ki magunkból az éjszaka, együtt bújunk ágyba és együtt ér minket a hajnal kimerítő tortúrája már csak társ vagy a kalandban. Társ, akit szerethetek, akivel nevethetek, akit hallgathatok az éjszakai csöndben, akinek vonalait csodálhatom lobogó fények mellett, aki néha túl közeli már. Mintha beletehetnélek a zsebembe. Ahogy elindulok visszafelé a képzeletemből, ahogyan szívemből áramlik felfelé a vér az agyamba, úgy kerülsz Te is egyre messzebb tőlem. Már nem foghatlak, most sokáig nem foghatlak majd, de tudd, hogy már nagyon kevés kell és eljön a pillanat, amit mind annyira rettegünk. Ott fogunk majd állni az ablakokban fehér galambtollakkal, megállítjuk az időt, csak az üres terek lesznek, a hídfők, a csarnokok a clubok és ránk szakad csodálatos jövőtlen jövőnk.

Jó volt a színtiszta tébolyból a részvétbe, valamint kedvenc homályomba, a bűntudatba menekülni.

Hitted volna, hogy szerelembe eshetsz egy várostól?

Édenkertész

A fehér bálna hátán,
a hold előtt,
visz a sátán,
a nap felszínén
húzom végig
kérges ujjbegyem,
megcsapolom a tejutat,
egy pohár homály
és egy tányér
nihil között van a lakhelyem.

Ablakom keretében
az üveg csak buborék,
kidurran a lufi,
az arcomba robban,
zűrös kottába
pingálom hajammal
a szerelmet,
fejet hajtok, és el-
hajt engem,
egy kupicába folyok,
felhajt, csak úgy,
felhajtás nélkül,
a szeme se rebben,
ügyesen csinálja.
Nálam ezerszer ügyesebben.

Csokromat kiszárította már,
minden szirmát
szurokba mártom,
már tudom,
mártír sem vagyok,
csak úgy szimplán
fizetem a számlát,
sok szempár lát
néhány csepp párán át,
tán egy „szegény párát”
is köpnek a koporsómra,
kopott orsómat egy csepp vér sem,
mégis rám talált a társas magány,
és immáron ezredszer küldött
el a pokolba az isten.

Hát ez nem az?
De az, és ez nem egy mély
gondolat, sem egy absztrakt monológ.
„A hold udvarán játszom veled magány,
leprás cimborám…”
Torkomat szorítja szét,
csak ráköpök a városra,
innen még az is szép,
óvszert sem húzok,
ez egy olyan közösülés,
amiben nincs orgazmus,
és közben még
a szemem is ég.

Inszomnia, ez vagy,
simán csak unom már az álmokat,
ápolt felszín alatt a romlott
reménytelenség
a porcikák közt válogat,
éppen most tépi ki
a tápos gerincem,
és úgy roszogtatja el,
hogy közben kacsintva
elismer.

És én már annyira unom,
hogy rostonként
fogom magam elfogyasztani,
vajkenő késsel vágom át a torkom,
csípőfogóval tépem le a körmeim,
feszítővassal szedem ki a szemem,
kalapáccsal ütöm ki a fogaim,
egyszerre lesz a véremben
a heroin, kokain,
adrenochrom , meszkalin,
a gyomromban
ezek vívnak ádáz csatát
negyven kakaós csigával…

Persze, inkább
beülök egy kád vízbe,
aztán egy olcsó filmet nézek majd,
mert bár sírni tudni kell,
engem a szívem hajt,
csak úgy, egyszerűen
lemondok a bánatról,
a dühömet leporlom a vállamról,
a hideg elöl a dunyhámba bújok,
és álmomban majd
herflin
bluest fújok,
a füstös kocsmában
neked küldöm a számot,
reggel meg, csak úgy heccből,
minden álmot valóra váltok.

Szendrői Csaba

.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

?

Képzeld el, hogy bepánikolva ébredsz fel.
Képzeld el,hogy elkezded keresni önmagad,de semelyik sarokban sem találod.

Az éjszaka hallucináltam egy kérdőjelet és sehogy sem képes eltűnni a képernyőről. Mi történt? És ami történt hogy történhetett?
Az ígéretek? Az elvek?

nem vagyok jobb semelyik állatnál.

Ahogyan önmagam árnyékává váltam úgy ti is csak ködösen maradtatok meg az éjszakámból. Kire kellett volna vigyáznom? vagy ők vigyáztak rám? Akkor most fordult a kocka és megint annyira kibaszottul kifordítottam magából a világomat, hogy soha vissza nem fordíthatom?

undorító. minden.

Majtényi Erik - Virágének

Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a bőrre tapadó inget,
cipeljük pőre kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.

Szándékot szándék félve kerülget,
karjatárt árnyék lopva feszül meg,
szólsz botladozva, szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.

Szempillád néha nyugtalan rebben,
mint lüktetés a kötözött sebben,
s szavunk a semmi rácsához koccan
kétemeletnyi hűvös magosban.

Valami lomha időtlenség
süketen kongja ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtönodvából feltör.

Feltör dübörgőn az a parázsló,
magát veszejtő, meg nem bocsátó,
el nem eresztő, eszelős
fojtott kényszerűség,
vérünkbe oltott védtelen hűség.

Az a sikoltó, láncokat oldó,
borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,
emberi szóval nevezhetetlen,
amitől félsz és amitől félek,
amiért élsz és amiért élek.

Csönded vagyok.

Annyi minden van, amit elmondanék, hogy inkább csak hallgatok.

füstjel

valahol eltűntem. valamikor eltűntünk.
körtánc. haláltánc.
térgörbítés. tudathasadás.
utcák és terek.
lépni még
nem merek.

vond le az irodalmi párhuzamot.

némán ülök és egyedül, az emlékek sercegő mámorába burkolózva. Megtörtént? ott voltam? része voltam.
mellékszereplő, vagy pótcselekvő?
számít a minősítés a minőséggel szemben?
ellenben magammal szemben.
alkotom tudatom, szorítani paradox.
képzelem, akarom....


Szárnyalunk szabadon?

újratervezés

itt van az ideje, hogy újra gondoljam, újra tervezzem, töröljem, újra éljek veletek és majd csak ez fog számítani. senki, aki bántott. mindent kértem és a semmit kaptam. a pont után zárójelek jönnek. két gondolatjel közé fogok szorítani mindent.

a kapcsolataim.

November 17.

Bartis Attila regényéből - Alföldi Róbert: Nyugalom (2008)
magyar, 108', 16+

November 24.

Kosztolányi Dezső novelláiból - Pacskovszky József: Esti Kornél csodálatos utazása (1994)
magyar, 99'

December 01.

Parti Nagy Lajos novelláiból - Pálfi György: Taxidermia (2005)
magyar, 90', 18+

December 16.

Paul Kalkbrenner - Stöhr: Berlin calling (2008)

Lehet mérték

Lehet mérték
az optika,
és kettőnk
párhuzamosa
a végtelenbe
tartva ponttá
rövidül,

lehet mérték
a talpfa,
végtelenig össze-
s messzetartva
egymást
loholunk
egyedül.

Parti Nagy Lajos

A Cézár gomba szezonja

A Cézár gomba szezonja
A normál gomba szezon fordítottja
Mert hogy Cézár gombájának ideje Március
A gombaszezon meg szeptemberben van
Hat hónappal korábban
Félévvel
Napforduló
Téliről nyárira

Többet kívánsz
A még jobb egyensúlynál
Félelem és vágy közt
Csak kóborlások során
Lehet megtalálni az
Egyenes utat
Mely sem az erdőben,sem a mezőkön nem vezet
Nem Cézár bíbor színű ruhái
hanem inkább egy egész bíborszínű utca
És minden ajtón
Más színű karácsonyi csomagolópapír van

Az éjfél szeptemberi gombái
mutatják a látomások ritmusát
Ne mozdulj, nehogy átbukj rajtuk
Töröld le kazettáidat
Töröld le őket a villámok erejével

PAUL REEKIE

Szerelem.

Fliegauf Benedek - Dealer
( kattints és nézheted :)

mert minden hajnal egyben alkony

Hiába vagyok tele félelmekkel, kételyekkel, bizalmatlansággal, zavarral, csalódottsággal és fájdalommal. Hiába vagyok tele boldogsággal, tettvággyal, élni akarással, elismeréssel, magabiztossággal. Nem tudom használni. Bele tudok örülni, hogy nem látom a végét semminek. Határozottan tartok valami felé sok egymást követő, keresztező úton, de mindegyik elveszik valahol útközben. Mintha ködlámpa nélkül haladnék az országúton egy téli hajnalon.
Bármikor jöhet valami, ami beüt, de úgy, mint még semmi azelőtt. Kiabálnék, hogy most már nem kell több rizikófaktor, mert annyira túlléptétek a határaimat, hogy nem tudok hova nézni. Nyújtom a kezem különböző irányokba, remélve, hogy most már igazán megfogja valaki. Valaki, aki végre nem is engedi el. Valaki, aki lesz annyira kitartó, hogy darabjaira zúzza ezt az érthetetlen falat körülöttem, amit a hónapok építettek.
Szeretnék visszamenni valahova. Valahova, ahol még nem volt ennyi minden, amikor még nem kellett ennyi minden. Csak ezért olyan nehéz. Legalábbis úgy hiszem. Ha el tudnám végre dönteni, mi is az az út, amire lépni szeretnék sokkal könnyebb lenne haladni rajta,de ezt így nem lehet. Ezt így nem szabad. Túl sok minden van, ami boldoggá tesz, de én túl hűtlen vagyok ezek a dolgokhoz.
Neveljetek fel!

( Craig Tracy)

El akarok veszni

Nekem ez a szerelem.

Turn back

Nem attól gyönyörűek ezek az esték, hogy beleveszünk a részletekbe, vagy világmegváltó dolgok hagyják el a szánkat és annyira meglepődünk mindenen. Nem azért lesz különleges, mert rácsodálkozunk ennyi idő után is, hogy mi folyik itt. Ilyenkor egészen egyszerűen őrjöngve megpihenünk és megadjuk testünknek és lelkünknek azt a kötelező jót, amit oly' sokáig vontunk meg tőle. Hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy jobb volt úgy, vagy más lettem, más kell és máshogyan; hazudtam. eszeveszettül próbálkoztam.
Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora szükségem van erre. Nincs megállás. Megint eltelt egy év. Csöpögős lélekkel ültem a lépcsőn és csak éreztem. Aztán indultam elveszni, mert mindig el kell veszni, de most legalább a röhögéstől zuhantam össze és nem azoktól a felesleges és hazug dolgoktól mint az elmúlt szörnyen hosszú két hónapban.
Folytatódik az őrület :)

Csak azt sajnálom, hogy semmi sem ugyanaz.