Charlotte Von Steinhez*

Miért adtad mély tekintetünket,
hogy jövőnket sejtse szűntelen,
s ne ringasson üdvösségbe minket
földi boldogság, se szerelem?
Miért adtad, végzet, azt az érzést,
mely a furcsa forgatagon át
kémlelőn egymás szemébe néz és
tudja kettőnk igaz viszonyát?

Ó, hiszen oly sokezernyi tompa
ember alig ismeri szivét,
céltalan lebeg, s a fájdalomba
váratlanul taszítja a lét,
ujjong, ha az égre új sugárnak,
gyors örömnek hajnalpírja tör,
csak nekünk, szerelmes, árva párnak
tiltott az a kölcsönös gyönyör:
szeretni, de egymást meg nem értve,
látni egymást vágyaink szerint,
menni mindig álmok közt veszélybe
hol az álmok üdvössége int.

Boldog, kinek álma hiu nemlét!
Boldog, akit sejtelme becsap!
Bizonyítja már nekünk minden jelenlét
a sejtelmet és az álmokat.
Mondd, a végzet mit akar mivélünk?
Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?
Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk,
s nővérem voltál vagy asszonyom.

Tudtad lényem mindegyik vonását,
tudtad, hogy peng minden idegem,
tekinteted engem játszva járt át,
kit aligha értett földi szem.
Irányt szabtál féktelen futásra,
mérsékelted a vad lázu vért
és a szétdúlt szívnek nyugovása
angyali karodban visszatért.

Könnyed bűvölettel megkötötted
s elfeledte, hogy rohan a perc,
volt-e boldogabb, mint amikor előtted,
lábaidnál, hálásan hevert,
érezte, hogy jobb lett a szemedben,
megdobogni szíveden szivét,
ösztönét ragyogni fényesebben
s csitulni a heves ifju vért.

Mindez már bizonytalan ködökké,
halk emlékezéssé finomult,
fájdalom a jelen, és örökké
valóság a szívünkben a mult.
Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.
Félhomály csak delelő napunk.
De akárhogy kínoz is a sorsunk,
már mi nem változhatunk.

Johann Wolfgang Goethe

Cheat

Néha annyira nem tudom megérteni magunkat, hogy miért sétálunk felszegett állal, hogy miért olyan szúrós a tekintetünk, hogy miért van annyira elegünk ebből az egészből, de végül ezek a semmitmondó esték olyan hatalmas megvilágosodást jelentenek, hogy hánynom kell tőlük.
Ülök magam előtt- egy képembe röhögő gonosz valakivel szemben - mit keresek még itt? nem ott vagyok, ahol lennem kell és még csak nem is ott, ahol lenni akarok. Gyűlölöm a körülöttem ülő embereket, néha már undorodom tőlük. Olyan keveset szeretek.
Időről időre próbálok kimászni a sodrásból, de csak jobban belekeveredek. Még néhány nap és undorom tökéletessé fejlesztem, kiszórok mindent, ami nem körém való, amit nem érzek méltónak arra, hogy körbe vegyen. Nem kell semmi, ami új és friss, a régi dohos dolgokat akarom csak látni, mindent, amit annyira szerettem, mindent amit a szív vékony erei körbefonnak.
Kegyetlenül és felelőtlenül játszom tudom, de a következmények mindig eltörpülnek az élvezet mellett. Mennyire porig tiporna minket az igazság...

koszos 2009!

Tudod a legrosszabb az egészben, hogy egy év múlva ilyenkor még jobban akarok majd menekülni és olyan reménytelenül kétségbe leszek esve, hogy már esélyem sem lesz rá. És mégis képes vagyok végig nézni, utoljára belerúgni abba a kibaszott kártyavárba.
Mi lesz veled, ipszilon?!
Mindig azt mondtad, hogy üvöltsek, hogy úgyis megtalálom a módját, hogy megtaláljalak, de soha, sohasem mondtad, hol is kezdjem el. Eltűnsz és veled együtt én is. Fogalmad sincs, elképzelni sem tudod, hogy milyen érzés ebben élni. Csak korlátok mindenütt- valószerűtlenek. Be vagyok zárva önmagamba.

All I need

Itt ül a nyakamban emléke, nem fojtogat egy cseppet sem. Lágyan hajol fölém, hogy fülembe súgja édes dallamait aztán messze repítsen újra meg újra. Az esti széllel nyújtja felém szellemkezét. Már nem olyan nehéz a szívem mikor a sarokról befordul elém széttárt karjaival, hogy öntudatlanul fussak bele az eljövendő időkbe, ez annál sokkal érettebb. Forróhideg remegés. Mákonyos boldogságemlékek. Csak gyűlik és gyűlik, soha nem lesz elég belőle. Hazudtam. Néha még fáj emlékezni. Nem a történtek távlatai miatt, csupán az idő hosszúsága süti rá kegyetlenül bélyegét mindennapjaimra. Árnyékban élünk, arcunkat a Nap felé fordítva, de valahogy mindig csak vállamat éri a tűző napsugár. Ha bátran lépnék előre a lábfejem már biztosan megázna. Felhők gyülekeznek. Annyira kiszámítható lett minden...

Szeretlek Werther!

Mennyire örülök, hogy eljöttem! Drága barátom, milyen is az emberi szív! Elhagyni téged, akit úgy szerettem, akitől elválaszthatatlan voltam, és örülni! Tudom, megbocsátod. Nem úgy kereste-e össze többi kapcsolatomat a sors, hogy szorongassanak egy olyan szívet, amilyen az enyém? Szegény Leonore! Pedig ártatlan voltam. Tehettem róla, hogy mialatt húgának sajátos varázsa kellemesen elszórakoztatott, szenvedély támadt szívében! És mégis - csakugyan ártatlan vagyok? Nem szítottam-e az érzelmeit? Nem gyönyörködtem-e igazi, természetes megnyilatkozásaiban, amelyek annyiszor megnevettettek bennünket, noha csöppet sem voltak nevetségesek? Nem tettem-e - ó, mi az ember, hogy még siránkozni merészel! Meg fogok, drága barátom, ígérem, meg fogok javulni, nem rágódom örökké azon a kis bajon, amivel a sors az utunkba áll; fogom élvezni a jelent, és ami elmúlt, legyen számomra elmúlt. Föltétlenül igazad van, barátom, kevesebb volna a fájdalom az emberek között,ha - Isten tudja, miért ilyenek - képzeletük erejét nem foglalkoztatnák oly buzgón az elmúlt rossz idézgetésével, s ehelyett inkább igyekeznének elviselni a közömbös jelent.

No turning back

Csak egy színes absztrakt forma kavarok szüntelen a napok helyén. Pillanatokra sem állhatok meg, nem szabad látnom a múltat, amit lépésről lépésre jobban magam mögött hagyok. Hangosan üvöltik az arcomba a hangok, hogy nem erre vágysz te pici lány, fordulj vissza és égesd le magad mögött végre azt a hidat. De hogyan is tehetném mikor oly' régóta építgetem bánatból, sikerekből, könnyekből és ölelésekből? A jelenem is emlék már, a jövőm borzasztóan összetett kép,s megoldását még csak nem is sejthetem.
Mércénk egyre halálosabb, az egekig növeljük az adagot és megszeppenve állunk most itt, hogy vágyaink kielégíthetetlenek lettek. Kétségbe esve bámulunk magunk elé a nagy árvíz után, várva a hatalmas semmit ami ránk zúdul a mindenségből.
A földet kaparva keressük a még ép gyökereket, bármi apró kis fakérget,ami kapaszkodónk lehet a fájó hétköznapokban. Újra színes eső hullott alá az égből és esküszöm láttam az isteneket a szememmel. Minden valóság volt, ott voltam minden szegletben, semmit sem hallucináltam. kart a karba fonva térdeltünk oltárok előtt mindenünk feláldozva a pillanatnyi-az igazi-boldogság oltárán, tetteink következményét tagadva. Tudtuk, hogy élünk, hogy ez most igazán a miénk.
Buta szemekkel a Napba vigyorogva, fehér homokkal a cipőnkben, puha felhőn úszkálva könnyed bájjal törtem meg egyre jobban éjszakáról éjszakára; üresjáratokat színlelve az események között,s ezáltal szabadon hagyva az érzelmek lassú folyásának szánt medremet. Hiba csúszott a mértani egyenletbe, a szöglet nem lett bezárva, a szívem túlcsordul és azóta is csak csöpög, mintha nem kéne spórolnia a boldogság-élményekkel, mintha a szerelem a szívemben kiolthatatlan lenne. De Te,drága barátom, tudod, hogy elég neki egy gyenge nyári szellő és vihar mosta sivár, rideg szárasság költözik a nyugalmat árasztó vízpart helyére. Az én lelkem már csak ilyen; lángol és végül mindent feléget.