Én tényleg belehaltam.

Hogyha kell

Tudod az van,hogy most már képtelen vagyok bárhogyan definiálni a dolgokat,vagy különbséget tenni pozitív és negatív között.
nem tudom,hogy mennem kéne-e vagy maradnom; hagynom,hogy gyere, vagy üldözni el messzire, hogy még véletlenül se bánthassalak.
Annyi mindent szeretnék, annyira szeretném megváltani azt a maréknyi embert, hogy beléjük halok szépen lassan. Mikor tudom végre a tudtotokra adni, hogy meghalnék értetek?
Klisé vagyok. Se több, se kevesebb.
Társadalmilag alultáplált, kárhozatra ítélt, akarattalan és képtelen.
Szeretnék jól lenni.
szeretnék mindent birtokolni.

Lehetnél.

Régen még mindenki neve elé makacsul befurakodott az az "a" betű, hogy önmaga egyszerűségével parancsoljon tartást, küllemet és kizárólagosságot. "a", azaz határozott névelő, amikor tudod,hogy csak egy van és ilyen többé nem lesz más.
Lassan szivárgott el a határozottság; két, maximum három év alatt. Kezdetben csak kezdőbetűkre szakadt, ma már csak pontok vannak.
Három pont. Három hónap. aztán egyre több. 2 x 3 + 1 = 7 , mint meseszám.
Azt hiszed itt most valami csodálatos jönne, igaz? Én is mindig azt hittem. vagy talán csak remélem. Folyton kétségbe ejt a tudat, hogy egy darab sem szökik már föl a lelkemből a számra, vagy a szívemből az agyamba. Gúzsba kötött engem is a vágyakozás a normálisra.
Eszeveszetten próbálkoznék küzdeni érte, hogy tényleg azt a lányt lásd, aki vagyok. azt az elveszett, életunt, hedonista, örökké szorongó kis senkit, akitől mindenki csodát vár és aki annyi csodát tesz. Folyton játszom, holott én voltam mindig a realista a csapatban; akármennyire is álmodozó, vagy naiv szemléletmód is furakodott eszméim elé.
Ordítanék a tükörképemmel,hogy most már tűnj el és adj vissza magamnak és had álljak ezzel az arcommal eléd és ítélkezz végre felettem.

Kellek-e, mond?!